A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1927. október.

1927. október 21.

62 sége. A krisztusi lélek éltető, örök forrása után vágyakozó emberek száma lassankint megszaporodott, benépesítették az országokat és az idők teljességében megjelent a reformáció és ezzel, a krisztusi, önfeláldozó életet kivánó vallás egy új renaissance-a köszöntött be az embervilágba és a Krisztusban való hitének erejével gazdagabbá tette az emberiséget. Ez a vallásos renaissance 400 esztendővel ezelőtt megjelent hazánkban is és a krisztusi vallás pótolhatatlan forrásának közvetlen megismerésére itt is megmozdultak az élet vize után szomjúhozó lelkek és ennek a megmozdulásnak áldásos hatása volt egész nemzeti életünkre. A protestantizmusban megnyilvánuló egyetemes papság elve megnövelte a kezdeményező erőt, az életnek hivatásként való felfogása fokozta az emberi méltóság tudatát és megbecsülését. Embertársainkban önmagunknak szemlélése; az egymás terhe hordozásának krisztusi kötelessége; a végzett szolgálat személytelensége; akire több bízatott, attól többnek kívánása, a közjó szolgálatában való elöljárása és áldozatos munkássága elősegítette a társadalmi élet békés folyását és ezzel a nemzetet összetartó erők kifejlődését. Mi, magyar protestánsok, minden dicsekvés nélkül mondva, önérzettel tekinthetünk vissza a mültak történetére, mely fényes bizonyságot tesz afelől, hogy miként küzdöttünk évszázadokon keresztül önzetlenül tiszta, szent eszmékért és miként állottuk meg helyünket rendületlenül a Krisztus evangéliuma mellett, üldöztetve is az idők folyamán. A protestantizmus története gazdag tanulságot nyújt afelől, hogy minden küzdelmünkben ott voltak velünk, mellettünk, előttünk, hazánk, nemzetünk, egyházunk legjobbjai mindenkor és munkás, önfeláldozó, jó irányt jelölő, helyes útat mutató életökkel vezéreltek bennünket. Mint világító fáklyák fénylettek előttünk. Négyszázéves történet beszél erről nekünk, mai embereknek. Nem akarom felsorolni mindazokat a történelmi nagy neveket, melyeknek viselői e tekintetben előttünk világítanak, hiszen mindnyájan ismerjük azokat. Nem akarom megbolygatni azokat a sírokat, melyekben ezek a mi áldott emlékű vezéreink pihennek, kik fáradhatatlan munkásságukkal, önfeláldozó életükkel tanúbizonyságot tettek a Krisztus evangéliumának hü szolgálatáról mi közöttünk; csak a legutóbb elhunyt ilyen vezérünket említem meg, az ő sírját nyitom fel, az ő emlékét idézem elő, kinek tiszteletére tegnap is ünnepet szenteltünk; aki