Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1923.

1923. november 17.

ilyen előfeltételek mellett az is kevés volna. Akkcr a megkonfirmált gyermek legtöbb helyen magára marad, senki többet lelki életével nem törődik, s felnő úgy mint a ciher. Aztán csodálkozunk rajta, hogy presbitereink kemény szívűek, értelmetlenek, s konokul szundikálnak magunkat pozdorjává rontó igehirdetésünk szavára is. Pedig a lelkek itt is, mint mindenütt, talán itt inkábbmint bárhol szomjasak, s egy-egy pillantásban úgy kerül eléd vágy vagy szomj, mint a tófenekéről felbukkanó buborékban a mélység örök sóvárgása. Szeretnék nagy, szenvedélyes tüzeket gyújtani fel; inkább égjünk el mindnyájan egy óriási lángban, csak a tűzre tett nedves fa meddő és kormos siránkozása ne nyöszörögne tovább! Szórványok. A másik probléma a szórványok kérdése. Faluk vannak tízével, húszával, százával, ahol egy-néhány kálvinista család él csupán, pusztákon, hegyekben, faluvégeken. Legközelebbi parokhus lelkész 8—IC—2C—30 km-re lakik. Az ilyesminek aztán beolvadás, áttérés a vége. Amint számba vettem Somogyban az áttérteket, láttam, hogy az esetek 80%-a a szórványokból telik ki. A szórványok gondozása pedig másképen nem lehetséges, mint iratterjesztéssel és az egyetemes papság elvének gyakorlati alkalmazásával. Viszont az anya-egyházak áldozatokat kell, hogy hozzanak a szórványokért, így pl. a növendékeket konfirmációi oktatás alatt vendégül kell fogadnia és látnia a gyülekezetnek. Somogyi utam alatt az egyházmegye derék és buzgó elnöksége mindvégig társaságomban volt és a papság, valamint a világiak is díszes számban csatlakoztak kíséretemhez. Itt kell megemlékeznem arról az előzékenységről, amellyel a járások fejei, általában az egész közigazgatás fogadott és kísért. Voltak nagyon emelkedett ünnepi percek, s ezek között megemlítem a dombovári presbiteri gyűlést, ahol a lélek szárnysuhogását hallottuk, továbbá a siófoki új imaháznak a felszentelését, voltak lehangoló pillanatok, de soha olyanok, hogy elvesztettem volna hitemet a jövendőben, munkatársaimban, híveimben. Ezen az utamon látogattam meg a gyönki gimnáziumot és tartottam istentiszteletet a gyönki kis diákoknak. Állandó erőfeszítésbe került körutamat csendesen, de határozottan visszatartani attól, hogy a külső dísz és a fogadtatás fénye, s az ezzel együtt járó ünnepi megnyilvánulások el ne takarják a lényeget, az Ige diadalútját.