Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1922.

1922. október 21.

27 vagy világcentrumok szerint végzi el. Ezeknek függetleneknek kell lenniök a gyülekezetektől és az egyházaktól, mert különben feladataikat elaprózzák és a grandiózus tervet összetörik. Ezek azck a fonalak, amelyekkel Isten a gyülekezetileg és egyházilag kiképzett sokaságot egy élő vallásos társadalomba összeköti. De két lényeges kívánalom van. Az interkonfesszionális belmisszió munkásai valamely élő, öntudatos konfessziónak élő, öntudatos tagjai legyenek, mert különben nem tudnak igazi munkát végezni épen ügy, mint hitem szerint nem jó állami tanár, vagy rendőr az, aki nem élő, öntudatos gyülekezeti tag, bár életfeladata nem konfesszionális munka. A másik az, hogy az interkonfesszionális, vagy társadalmi misszió feladatát csak akkor oldja meg, ha felkeresett és megmentett lelket egy élő gyülkezet anyai ölébe helyezi. Tehát legyen, aki adja ezt a lelket s legyen, aki vegye. Ne tartsa meg magának, mert a társadalmi misszió közlekedési munka; ha valaki cttragad a vasúton, bizony vagonlakó lesz. Azt hiszem, eddig, az elméleti, a deductiv részben egyetértünk. Más képet mutat a gyakorlat, az inductiv út. Tény az, hogy mindenütt, ahol a gyülekzeti élet aláhanyatlott s az egyház élete liturgismusra és adminisztrációra sorvadt, a vallás életösztöne vagy a Szent Lélek (e kettő egy alanyt jelel) mindig gondoskodott, hogy e két, rossz szóval ,,hivatalos"-nak nevezett, egyházi functión kívül, azok gyakorlóitól függetlenül, szabad társulás formájában, önkéntes munkások által folyjon a láthatatlan egyház maga építése. Természetes dolog, hogy e két munka egymásban akadályt és vádlót látott. A liturgus és egyházjogász illetéktelen futkározó atyafinak nézte a szabad belmissziói munkást, akinek létezése is dühbe hozta, mert nem tudjuk megbocsátani azt, ha valaki önként elvégzi azt, amit mi tudatosan elmulasztottunk. Viszont, a belmisszionárius a szépen zengő liturgusban és ügyesen adminisztráló egyházi kisbíróban akadályt, sőt ellenséget látott s mivel miatta nem boldogult, nyögött egyet s külön gyülekezetet csinált. Egyszer egyik fél, máskor másik fél volt kevésbbé hibás s így váltogatva hozzájutottak egy kis relatív igazsághoz, amelyik mindeniknek szarvát még nagyobbra növelte. Belejátszott az, hogy a szabadok egyre jobban a pietizmus és szekták felé tolódtak vagy jobban mondva: ott megrekedtek, míg a hivatalosak az orthodox, vagy racionalis klerikalizmus felé sodródtak s mikor így el volt készítve a talaj, csak egy pár publicistára