Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1922.

1922. október 21.

15 zengett a zsoltár s harsogott belőle a Sztárai lelke; nem is tudnak sehol úgy énekelni, mint Baranyában. Megrendül a magzat az anyaméhben e zsolozsmába szűrt mennydörgés gigászi kinyujtózkcdására s viharvert arcok sötét foltjain átüt az a szeráfi vonás, amit a két van Eyck testvér tudott megfesteni a híres genti oltárképen. De a hajdani dicső múltból csak ez az emlék maradt meg, mint ahogy a rengeteg öle még sokáig zúg, ha tova is száguldott már a vihar. Ne adja Isten, hogy kezdjen elhalni ez a zsoltár! Pedig a jelek erre mutatnak. Zrinyi dala jut eszembe: • Más faj állott a kihunyt helyére Gyönge fővel, romlott, szívtelen. Baranya népét két kórság pusztítja: a díj levélharc és az egyke. Amíg az állami támogatásra való berendezkedés során el nem következett az adócsökkentési segélynek sokszor a népakarat és a gyülekezeti életösztön ellenére való behozatala, Baranya földje fehér kenyeret termett az Úr szolgái számára. De mióta egy ecclesia pressa: a vérbe, könnybe tepert magyar református egyházban behozatott az a lényegében gyülekezeti és életellenes gondolat, hogy az egyházi adót az állam fizesse: a Sátán megvetette a lábát ezen a földön. Világos lön, hogy a lelkipásztorok a pénz mai értéke mellett 3—4 ezer koronából nem élhetnek meg, nem élhetnek meg annak a tízszereséből is. Bornemissza Péter hányattatásainak tarka során sűrűn változó gazdáinak „victus et amictus" szavakban foglalta össze díjlevéligényét, már pedig a 30—40 ezer korona nemhogy ruházatot, de egykét hónapra való élelmet is alig ad. Az egyházmegye még a megszállás alatt az 1908-ik díj levelet állította vissza s felhajtására az akkori politikai hatóság jogsegélyét itt-ott igénybe vette. A világháború alatt és a kommunizmus miatt hitetlenné vált nép, miután lelkében elszakadt az a szál is, amelyik eddig az egyházhoz fűzte, de amelyik csak a szélcsendben képes lehorgonyozni az élethajót s nem a viharban: az új civilizációban balgatag fővel annyira sem érezte papja nélkülözhetetlenségét, mint egy falusi lódoktorét, ennélfogva sok helyen a legridegebb negáció álláspontjára helyezkedett. Ugyanannak a lelkipásztornak, akit ezelőtt tizenöt évvel szűk esztendőkben, gazdasági válságokban a tenyerén hordozott s neki teher alatt görnyedve s büszkén és boldogan szerzett gondatlanságot, ma, bankóhalmazán ülve, jóléttől elzsiro-