Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1915.

1915. július 8.

1915 július 8-án. — 6. 7. 8. 9 De azért sírni szabad. Sírok is és siratom is napról-napra az én Megsirathatatlanoniat, a ki négy hónapja váll el tőlem és kit csendesen gyászolok ebben a nagy árvaházban.» A levél későbbi fonalán azokra czélozva, a kik a hazáért hősi halált haltak, azt mondja : «Majd akkor (az őszi közgyűlésen) szépen elparentáljuk őket, ha addig én is közibük nem kerülök!» Ezek a sorok sokat megfejtenek, mindent megmagyaráznak. Én úgy tekintem azokat, mint az atyának tágabb családjához intézett búcsúját és utolsó üzenetét. A mint a homokóra lejár, a mint elhamvad a gyertya, úgy fogytak el egymás után az idvezült napjai. A test napról-napra gyengült, de a hit és lélek benne napról napra erősebb lett. Kevesen tudják, hogy boldogult püspökünk az özvegyek és árvák hűséges gyámola, az elhagyott madaraknak is mily nemes barátja volt. Örömmel emlegette, hogy téli napokon 100 czinege is megjelent ablakán, hogy kezéből átvegye a «mindennapi kenyeret®. Valamint az ő kedves madarai elhagyták azon vidékeket, a melyek ágyúdörgéstől és puskaropogástól hangzanak, úgy itt hagyott ő is bennünket nagy világháborúnk között. Mint párját vesztett galamb, nydsebességgel szállott az ég felé, mintha csak róla szólna a költő éneke: « Óh, a földön elvált lelkek, a felhőkön járnak-kelnek ; és mindaddig szállnak-szállnak, míg egymásra rátalálnak)). De nem ment el a nélkül, hogy a leáldozó nap ne vetett volna a távozóra fényes győzel-