Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1906.

1906. szeptember 21.

III. Függelék. 257? «Imé nem szólok többé a te nevedben, de ha aj akimmai nem prédikálhatok, prédikálni fogok cselekedeteimmel!® És attól fogva a csendes cselekvésre vetette elméjét és kezeit az intésben, a tanácsban, a jóltevésben. Azután jött az idő, midőn hallotta a másik parancsolatot: «Szűnj meg cselekedni! Parthoz közeledő hajó, rakd le evezőidet, vond be vitorláidat! Alkonyodó nap, szedd össze sugaraidat, mert közelget az éjszaka!» Engedelmeskedett, de szólt: «Imé, nem cselekedhetem többé, de prédikálhatok szívemmel, még szívem nem fáradt el, még szerethetem, a kiket rám biztál; míg imádkozni az én népemért az én tisztem; míg egyet dobban, e szívnek minden dobbanása, legyen predikálása a szeretetnek.» Azután egy másik szót hallott: «Szív, szűnj meg szeretni; zárulj be és hidegedjél meg!» «Nem; én uram! Még hátra van egy predikáczióm, a legutolsó, a leghathatósabb. Azt mondani: Jól vagyon, Atyám, mert ez volt a te jó kedved; és hordozni a keresztet. mint egy lekötözött; és mikor parancsolod, hogy letegyem, letenni azt az én Megváltóm keresztjének tövébe. És most letette! Ez volt az ő utolsó predikácziója! * És ez annak a kődarabnak története, mely Anyaszentegyházunk ormozatáról csendesen alágördülve, most lábainknál pihen meg, s a következő órában eltemeti a homok. Ez a mi fájdalmunk. De rávéssük oszlopára a zsoltárt: Nem halok meg, hanem, élek, és hirdetem az Úrnak dolgait. Ez a mi hitünk és szeretetünk. A kődarabnak sorsa poriadás, de az a lelki kő ott van már ama romolhatatlan templomban, a hol az igazak boldogságának nincs más határa, mint a határtalan örökkévalóság. Ez a mi vigasztalásunk. Amen. A Dunamell. ref. e. ker. jegyzőkönyve. 17