Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1904.

1904. március 20.

23 Nem mutathattam be magamat, és nem szólhattam a nélkül, hogy lelkemet ki ne öntsem előttetek; hogy vallást ne tegyek róla, mennyire érzem szolgálatomnak nagyságát és felelősségét. Ha egy tekintetet vetek az aratásnak ama mérhetetlenségére, melybe sarlómat vetettem; ha gondolok arra az órára, melyben egy kegyes szív érettem emelt imádságának hatása alatt már gyermekkoromban életem czéljává tettem azt a szent szolgálatot, melynek végén ide magasztalt tovább munkálni, vagy ide alázott megszégyenülni az isteni akarat; ha az én elődeimnek bölcs alakja, szava, szíve, szeretete, áldva, kérve, parancsolva, elborítva serkent a mindhalálig való hívségre; ha az én szolgatársaimnak, e tiszteletreméltó atyáknak imént fejemen nyugodott kezeik és lelkem mélyéig hatott áldásaik és parancsolataik nagy jelentőségére gondolok: szívem retteg félelmében, és szívem reszket örömében. Retteg félelmében, mert erőtlenségem és méltatlanságom érzete elborít; és reszket örömében, mert annak könyörülő szeretetére gondolok, a kinek szolgáltam és szolgálni fogok, és arra a «jó és szép munkára», melyet rám bízott, hogy cselekedjem. Oh atyámfiai! Isten szolgáinak élén hirdetni az örömhírt, a Krisztusban való idvesség örömizenetét; nemcsak hirdetni, de hirdettetni; vigyázni, hogy tisztán és elegyítés nélkül hirdettessék; hirdettessék mindenfelé; a Dunamelléke síkságainak, a Vértes-hegyek bérczeitől a Tiszáig, a Mátrától a rohanó Dráváig, és túl azon, hol régi és ma már nevökben is alig ismert ősegyházaink porából aratással biztató vetése kél az Evangéliumnak: hirdettessék mindenfelé hűséggel, a merre e lélek vigyázó gondjainak és munkás szeretetének ki kell terjednie... Én Istenem! Minő munka, minő tömérdekség, minő felelősség! Oh atyámfiai, testvéreim, ne hagyjatok magamra ! Keresztyének nagy sokasága, ti buzgó és kegyes lelkek, ti hívek és bölcsek, ti oszlopkövei, ti oltalmazó