Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1892-1895.
1894. október 27.
120 1894 október 31-én. — 63. házakra újabb terhet kivetni a jelen körülmények között nem volna eszélyes». (Jkv. 1894. 84. lap.) Vértesalja szinten reflectál az államsegélyre; de ő nem az egyházak 1%-os hozzájárulásának fizetését kívánja, hanem általában csak azt, hogy «a gyámintézeti alapra fordítandó az államsegély egy meghatározandó része is». A többi egyházmegye nem szól erről a dologról, kivéve Külső-Somogyot, a mely a gyülekezeteknek az lo/o-os járulékkal való megterhelését határozottan ellenzi. A gyámintézet pénzeinek, alapjainak a kezelésére nézve majdnem egyhangúlag ama kívánságukat fejezik ki az egyházmegyék, hogy e kezelés ne valamely pénzintézetnél történjék, hanem vagy az egyházmegyéken, vagy valamely a közalap-végrehajtó-bizottságba is felveendő pénztárnok által, vagy pedig kéressék fel egyelőre, ez a pesti házmegye indítványa, a berendezett pénztárakkal biró tiszántúli vagy erdélyi egyházkerület. Felső-Baranya annyiban kívánja a tervezetben előadott pénzkezelést megváltoztatni, hogy a tervezet 24. §. 1., 2. és 3. alatt kijelölt forrásokból begyült pénzt egyházmegyei pénztárnokok kezeljék ott, a hol e kezelést maguk az egyházmegyék óhajtják, az egyéb megjelölt forrásokból begyült összegeket pedig, valamint az egyházmegyénként kezelt vagyonnak az egyházmegyei pénztárnokok által biztosan el nem helyezhető részét egy jó hitelű pénzintézet kezelje. Szóval a kezelés részben való decentralizálását óhajtja ő is, a többi is. Külső-Somogy még hozzáteszi, hogy az intézeti tőke építtető, vagy kölcsönre szoruló egyházaknak adassék ki kamatozásra. A tervezet 39. §-a, mely az egyházmegyei gyámintézetek amortizálása esetére provideál s vele együtt már maga ez intézetek kihalasztásának eszméje élénk ellenkezést támasztott az egyházmegyéken és még a mennyiben hallgatólag mintegy belenyugosznak is az amortizációba, mindenik egyházmegye határozottan tiltakozik az ellen, mintha a gyámintézeti tőkékhez a tulajdonos egyházmegyékkel szemben az egyetemes gyámintézet bármiféle jogot is formálhatna, sőt az egyházmegyék feltétlenül önmaguknak követelik a jogot, hogy gyámintézeteik idővel leendő kihalása esetén ők intézkedhessenek tőkéik hova fordítása, vagy miként leendő felhasználása iránt. Az ezekben most összefoglaltan közlött, mondhatni elvi jelentőségű, lényeges módosításokon kívül még csaknem mindegyik egyházmegyének van több-kevesebb, kisebb fontossággal biró megjegy-