Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
ságú, úgynevezett vizitkártya portrét. A körülbelül hatszor tíz centiméteres, tucatáron kapható képek iránt egyik pillanatról a másikra megnőtt a kereslet. Segített ebben Disdérinek a szerencse is. Ugyanis III. Napóleon 1854-ben éppen az ő műtermében készíttette el arcképét. A fotográfus ezt a rendkívüli alkalmat felhasználta az ugyancsak 1854-ben szabadalmaztatott vizitkártyák népszerűsítésére. Az ingyen reklám meghozta eredményét. A párizsiak szinte szó szerint ostrom alá vették műtermét, ahol immár nagyüzemi módon, szériában gyártották a mindenki számára elérhető áron kínált kisméretű fényképeket. Az 1850-es években már számos fényképészeti szakkönyv, illetve szaklap segítette a tanulni vágyókat. így az olcsó fényképek titka és az új párizsi divat híre gyorsan elterjedt az egész világon. Pesten és Budán elsőként Stre- lisky Lipót, Mayer György, Canzi és Heller, Doctor Albert, Christ Anna, Simonyi Antal, Borsos József és mások követték az „árleszállítást”. A vidéki nagyvárosok ismert fotográfusai szintén hamar megízlelték a vizitkártyák megannyi előnyét. Divald Károly, Veress Ferenc, E. Kozics, Molnár és Brodszky, Ravasz Imre, Bayer Henrik műterméből ezekben az években igen sok kártya került a míves megmunkálású családi fotóalbumokba. A bársony és bőr bevonatú, rézveretes, csatos, olykor zenélő szerkezettel is ellátott albumok fontos jelképpé váltak. Kiderült belőlük egy-egy család története, a rokoni, baráti szálak, a társadalmi kapcsolatok egyébként láthatatlan szövevénye. A vizitkártya-ajándéko- zás nem jelentett nagy anyagi megterhelést, ezek gyűjtése divattá vált a társasági életben. Aki nem kapott ismerőseitől, az vásárolhatott a fényképészeknél. Híres emberek, politikusok, uralkodók vagy ismeretlen, de széparcú nők portréját egyaránt árusították a fotográfusok. A korabeli fotográfusok közül Veress Ferenc volt az egyetlen, aki nemcsak készített ilyen felvételeket, hanem egy 1862-ben megjelent cikkében az új találmány társadalmi jelentőségét is megfogalmazta. A százharminc évvel ezelőtt papírra vetett gondolatok máig hiteles forrásnak tekinthetők. „1861-ben kezdettem készíteni láto- gatásijegy-nagyságú képeket, amely évet mint fényképészetünk jelenének kezdő időszakát vagyok bátor megjelölni. E kis képek feltalálóját bajos meghatározni. Hogy franciák voltak, any- nyi bizonyos, és hogy még 1856-ban Disdéritől lehetett ez alakban készült képeket látni: az is tagadhatatlan. Mily szép cél van elérve a társadalomban e kis képek által! Úgyszólván az egész földön minden művelt nemzetek közt kitűnt egyéniségeket megismerni segít e találmány. Ezelőtt szépirodalmi lapokban, vagy legfeljebb acélmetszetekben jelentek meg a kitűnőbb egyének arcképei, amikről mindig kérdésül tehetni fel: vajon találnak-e? De ezen kis képekről nem 8
