Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 2. szám
LEGENDÁS MADÁR A turulmadár széttárt szárnyú, tó- tott csőrű, karmaiban kardot tartó alakja hősi jelkép, de mindmáig a messzenéző múlt titka, milyen állat volt valójában. Nyomai a keleti népek mondavilágáig vezetnek el. A turulmadarat a képzelet szülte grif- f éktől a ma is élő ragadozókig számtalan fajjal próbálták azonosítani; szinte ahány régész, nyelvész, heraldikus, festő, szobrász, ornitológus, annyiféle elgondolás született. Egykor a romantikusan hősködő, szittya gondolatok megtestesítői voltak, ma inkább csak omladozó emlékműveken vigyázzák az elesett honvédek álmát, bronzba öntött, komor méltósággal. Abban valamennyi kutató egyetért, hogy a turul a pusztákon nomadizáló őseink totemállata volt. Az is valószínű, hogy alakját a hiedelemvilág a sztyeppéi életformákhoz kötődő madárból vagy madarakból formázta meg. Életmódja valamiképpen kapcsolódott az ott élő emberéhez, s lévén ragadozó, bizonyára hasznos szolgálatot tett a folytonosan harcoló, vadászó, legeltető, táborhelyről táborhelyre települő mindennapokban. A magyarság turulkultuszának első írásos nyoma Anonymus krónikájában lelhető. Eszerint a férjétől, ügyektől teherbe esett Emesére egyszer álmában hatalmas ragadozómadár borult. A várandós anyánok azt sugallta az ugyancsak nászban kiteljesülő égi látomás, hogy mé- héből csörgedező forrásként dicső királyok sora származik majd, akik azonban nem az őshazában, hanem egy távoli országban fogják szolgálni népüket. E turultól fogant Almos, az ő utódainak kilétét és tetteit pedig már a történelem tudománya tárta fel. Az Emese-legenda gondolatkörének számos változata bukkan fel a belső-ázsiai mondavilágban is. Az sem kizárt, hogy a Bécsbén őrzött nagyszentmiklósi kincs két aranykorsóján ábrázolt, két különböző módon megoldott „égberagadási jelenet” is Almos fogantatása. Az itt szereplő, láthatóan terhes, ruhátlan nőalakra hátulról ráboruló ragadozómadár kétségtelenül többféle állatból alakult ki az ötvös képzeletében. Szárnya- farka valamilyen sasfajt valószínűó sít. Felső káváján fogazott csőre a sólymoké. Felmeredő füle és pofaszakálla viszont hiúzra vall, ahogy azt a kincslelet állatfiguráit feldolgozó Kádár Zoltán is megállapította. Az aranytárgy a legutolsó felfogás szerint mintegy 700-900 körül készülhetett. Alkotója az ilyen tulajdonságokkal rendelkező madár és emlős ragadozók egybeolvasztása révén bizonyára az erő, a hatalom, az agresszív uralkodó hajlam belőlük egyesített formáját igyekezett érzékeltetni. A kiskunsági homokvilágban feltárt kunbátonyi avar fejedelmi sír aranytárgyai között is előkerült egy lemezből formázott sasfej, mely ugyancsak nehezen meghatározható. Fej- és csőrméretei a szirti sas (Aquila chrysaetos), vagy még inkább a parlagi sas (Aquila heliaca) mértékeit fedik. Mindkét madár élettere azonos a népvándorláskori nomádokéval. Vajon a turulhoz is köze volt-e enEmese és a sas Benczúr Gyula képén nek a zoológiái hűséggel kiképzett, gyönyörű ragadozómadár-fejnek? Mindössze ennyi tárgyi emlék kínál fogódzót. A jelenkori képzőművészet turülmodelljei mór mind faji- lag valószínűsíthetetlen, hatalmas ragadozómadarak, a csapongó képzelet szüleményei. Egyetlen kivétel Benczúr Gyula Emese és a sas című, 1910-ben készült festménye, amelyhez egy réti sas (Haliaaetus albicilla) bizonyára kitömött példánya szolgált mintául. Az ornitológusok nem találtak olyan határozott küllemi bélyeget a népvándorláskori madárábrázolásokon, amely- lyel kisebb-nagyobb biztonságú fajmeghatározást lehetett volna megkísérelni. Ezért próbálták inkább okoskodással megoldani a rejtélyt. Az eurázsiai sztyepprégió ragadozómadár faunája ugyanis teljességgel ismert, így az ide tartozó számos faj között kerestek olyanokat, melyek a legeltető, vadászó, harcoló nép számára valamely tulajdonság okán fontosak voltak. Vö- nöczky Schenk Jakab szerint a betanított ragadozómadarakkal történő, ősi vadászati mód, a solymá- szat a megfejtés kulcsa. E hagyományok eredete nagyon távoli, gyökerét talán Kína többezer éves múltjában lehet megtalálni. Számos ázsiai néppel egyetemben a hunok solymászatáról is vannak már ismereteink. Betanított vadászmadaraival akkor már hasonlóképpen űzte a vadat az összes többi nyugat felé hömpölygő vándornép is. Schenk a vadászatra használható ragadozómadarak alkalmasságát mérlegelve a turul lehetséges mintájának elsősorban az uráli sólymot (Falco rusticolus), a vándorsólymot (Falco peregrinus) és a kerecsent (Falco cherrug) tekintette. Schenk elgondolását a nyelvészet is alátámasztotta. Gombocz Zoltán szerint a török eredetű toghrul szó ugyanis kiváló tulajdonságokkal rendelkező, kedvenc vadászmadarat jelent. Mások a lomha, nagytestű, dögevő ragadozókban, így a keselyűk, réti sasok, ölyvek, kányák soraiban vélték megtalálni a turult, és az ó érvelésük is valószerű. A sztyeppéi népek életformája ugyanis mindenkor bőséggel szolgáltatott elpusztított tetemet. A gyakori csatározások elesettjei, a legeltetett állatcsordák sok-sok elhullottja, de az alkalmi táborhelyek környékén felhalmozódó szerves maradványok is folyamatosan kínáltak táplálékot minden szárnyas és emlős hullael- takarítónak. Az ember pedig feltehetően méltányolta higiéniai szempontból hasznos tevékenységüket. Ez utóbbi elgondolást is alátámasztják nyelvészeti adalékok. Az első világháborúban egy orosz hadifogságból szökött magyar erdőmérnök- haílgató Mongóliában talált menedéket, majd azután több, mint húsz esztendeig élvezte a Góbi népének vendégszeretetét. Geleta József, a mongol kormány későbbi minisztériumi tanácsadója fogságból szabadulása után kezdetben karavánhajcsár volt, s hatalmas területeket barangolt be teve-, juh- és marhacsordák nyomában. Közben pedig maga is élte a mongol nomádok kezdetleges életét. Táborozásait el-
