Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
A Fórumra vezető lépcső Traianus diadalkapuja KESERGŐ SZERELMESEK tK világirodalomban se szeri, se száma az olyan költői műveknek, XI melyeket a viszonzatlan szerelem, a meg nem értés, a csalfa- ^M ság vagy valamilyen könyörtelen sorscsapás miatti fájdalom M J hatja át. E művek végeérhetetlen sorából csakis a teljesség igénye nélkül lehet válogatni. „Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást" — írta Catullus kétezer évvel ezelőtt, állítólag Cicero Claudiájával azonos, méltatlan kedveséhez intézett versében az a költő, aki máskor oly könnyedén, gyakran vidáman tudott hangot adni gondolatainak. „Gyűlölök és szeretek", hallatja a költő-utódok által oly sokszor megismételt, paradoxnak tűnő panaszt; a kedvese miatt elszenvedett bán- talmak és megaláztatások után betegen, félig már haldokolva még azt is el kell viselnie, hogy betegágya közelében, ahogyan Ady a róla szóló versben írja: „Lesbia fülébe más súgta tovább a gáláns szavakat". Több, mint nyolc évszázad múltán Hölderlin egy frankfurti család gyermekeinek nevelőjeként beleszeret a ház jóindulatú, de a költő érzelmeit viszonozni nem tudó asszonyába, aki a búcsúzáskor baráti kapcsolatot kínál az őt klasszikus példázattal Diotimának nevező ifjúnak. A szívében és önérzetében megbántott költő, fájdalmán siránkozva, elutasítja a felajánlott barátságot, amelyet szerelem helyett nem fogadhat el. A XVIII, századvég szülötte, Heine, akinek a Dalok könyvében olvasott versei oly sok fiatal szerelmes szívét dobogtatták meg, egyik szép négysorosában rezignálton vallja: „Bírhatatlannak vélt kínom / Elviseltté lett ugyan, / És kibírtam bánatomat, / Csak azt ne kérdezd, hogyan." A vele majdnem egykorú, katonatiszt fiaként Magyarországon született másik német költő, az álnéven verselő Lenau a családja elől menekülve világjáróként kereste a lelki-érzelmi felszabadulást. Ehelyett Amerikában a szerelmet keserves csalódással járó kaland formájában ismerte meg, és egész további életére kiható meghasonlottságban tért vissza Németországba. A XIX. századi francia líra egyik kiemelkedő alakja, Baudelaire ép lelki alkatúnak aligha tekinthető költő volt. Ezt tanúsítja életmódja, szokásai, a töményen egzotikus illatok iránti vonzalma, de főképpen a szerelemmel szembeni különleges elvárása. Szerelmi lírájának számos darabja tanúsítja, hogy valójában nem is a mindennapinak ismert szerelem vágya fűtötte, a valóságban nem létező, eszményi szerelemre várt, amelyre természetesen hiába próbált rátalálni, akár a társaságbeli hölgyek körében, akár a prostituáltak között, akár az igazi ideálnak vélt modell személyében kereste azt. (Ez utóbbi Jeanne Duval alakját Manet híres festményén örökítette meg.) Ilyen körülmények közt szerelmi költészete természetesen csak csalódásokat, reménytelenséget árasztó lehetett. A század másik két neves költőjének szomorú története, egymást és önmagukat elemésztő kapcsolatuk nemcsak irodalmi, nem is csak szerelmi költészeti vonatkozásban, hanem általános értelemben véve is tragikus életsorsot tükröző. Kettejük közül a szigorú nevelésben részesült, felnőttként a szomorúság, a hányatottság és a lelki kínok megszólaltatójává vált Rimbaud a markánsabb arculatú köl31
