Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 2. szám
1819-ben egy 19 éves fiatalember, Ernst von Bandei arra a gondolatra jutott, hogy a német egység és erő szimbólumaként kolosszális emlékművet épít. Talán az ókori világ csodái között számon tartott rodoszi kolosszus, Apolló 32 méteres szobra lebegett a szeme előtt, amikor első vázlatait papírra vetette. A német egység még csak álom volt ekkor, de Napóleon lipcsei vereségé és végleges bukása az álmot céllá változtatta. A német egység megszemélyesítője a terv szerint latinoson Arminius, németül Hermann, a barbár hadvezér. Germániát Julius Caesar csatolta a római birodalomhoz, de a hódítás mindaddig ingatag volt, ameddig Tiberiusnak az egyes germán törzsekkel kötött külön szövetségei nem stabilizálták a római fennhatóságot. Ezt az állapotot Róma változtatta meg, amikor germá- niai helytartóvá emelte Publius Quintilius Varust, aki szíriai vérengzésével tette hírhedtté nevét. Arminius, a keruszka törzs vezérének fia, a római harcmodor jó ismerője, kiváló diplomáciai készséggel rávette az összes germán törzset a korábban elképzelhetetlen közös fellépésre Varus közeledő légiói ellen. Az időszámításunk szerinti 9. esztendőben a teutoburgi erdőben a 27 éves Arminius irányításával a germánok megsemmisítették Varus tizennyolcezer harcosból álló seregét, s a római hadvezér a vereséget látva kardjába dőlt. Arminiust tíz évvel később saját rokonai gyilkolták meg, haditette azonban minden német egységtörekvés példája maradt. Bandei 1837-ben talált mecénásra Leopold lippei herceg személyében, aki biztosította a munka megkezdését. Emellett Bandei megalapította az Arminius Emlékműépítő Egyesületet, hogy adományok gyűjtésével segítse az építést és az egységes német nemzet gondolatát. A huszonhét méter magas kő alépítmény 1838 és 1846 között készült el, a támogatásokat és Bandei teljes vagyonát felemésztve, a folytatás reménye nélkül. Bandei mégis szőtte tovább tervét, melyet a hatvanas évek német politikája tett ismét időszerűvé. A szobrász ezúttal a német ifjúságot mozgósította, és a felhívás váratlan sikere lehetővé tette a munka újbóli beindítását és befejezését. Bandei hatvankét évesen kitanulta a rézkovácsolást, mert nem talált szobrához méltó mestert, és tíz éven át formálta a huszonöt méteres figura darabjait. Az emlékművet 1875-ben avatták fel az immár négy éve egyesített Németország császárának jelenlétében. A mester búcsút mondhatott az emlékmű melletti erdőben épített kunyhónak, ahonnan személyesen irányított minden munkát, de a nagy mű felőrölte erejét, s a következő esztendőben meghalt. Az útikalauzokban Hermannsdenkmal néven szereplő emlékmű a teutoburgi erdő közepén magasodó Teutoberg ormán emelkedik. Ez a hegy római kori leírásokból ismert germán erődítmény volt, amelynek kivételes értékű maradványait beépítették az emlékmű talapzatába. A negyvenhárom tonna súlyú Arminius összeszegecselt rézlemezeit belső vasváz tartja, a magasba emelt kard hossza hét méter. Bandei egy 1837-es vázlata jól érzékelteti az elképzelés romantikus szellemét. Az alépítmény egy feltételezett ősi kultúra monumentális szentélyének romjaként jelenik meg a korszak emlékműveire jellemző klasszicizmustól elütően. A német klasszicizmus romantikus és legendás hőse, az építész Friedrich Gilly 28 éves korában halt meg, Bandei születésének évében. Életműve többnyire vázlatokból áll, a legismertebb közülük a Nagy Frigyes emlékének szentelt monumentális, görög stílusú emlékmű. A klasszicizmusnak ez az ága, melyet a görög építészet alaktani elemeinek óriási méretűvé történő felnagyítása jellemez, a francia forradalom utópista építészetéből ered. Ezt adta tovább a gondolatait gyakorlatban megvalósító tanítványainak Gilly. Arminius szobra 10 Közülük a görög hagyományt a legszigorúbb következetességgel I. Lajos bajor király építésze, Leo von Klenze képviselte. „Egyetlen építőművészet volt, van és lesz, az, amelyet a görög történelem és kultúrkorszak fejlesztett tökéletessé” — írta, és az athéni Akropoliszt tartotta minden idők legszebb alkotásának. Tervei szerint és az Akropolisz mintájára épült fel Regensburg mellett a Walhalla, a német hősök csarnoka, az egységes német nemzet szentélye. Az épület alapkövét a lipcsei csata 17. évfordulóján helyezte el a bajor király, a felavatásra a 29. évfordulón, 1842-ben került sor. A Duna partján fekvő domb tetején álló hófehér márványcsarnokot ötvenkét dór oszlop veszi körül. A három hatalmas, egymás feletti, faragott kövekből összerótt teraszra monumentális lépcsősorok vezetnek. A csarnok belsejében végigfutó fríz a teuton honfoglalás, az ősi vallás, szokások, a mindennapi élet jeleneteit ábrázolja, a főhomlokzat timpanonjának domborműve Arminius rómaiak felett aratott győzelmét, a hátsó oldalé a Napóleon feletti győztes csatát jeleníti meg a klasszikus görög szobrászat eszközeivel. Amikor felvetődött a kérdés, hogy miért nem „német stílusban" készült a Walhalla, a kortárs Johannes von Müller megmagyarázta, hogy az emberiség közös bölcsőjének, a Himalája és Kasmír vidékét kell tekintenünk, aminek valamikor összeköttetésben kellett lennie a Kaukázus csúcsaival. Az Európát ezekről a tájakról kiindulva benépesítő kultúrák egyetlen láncot alkotnak. Az együttes alépítménye, a teraszos-lépcsős piramis a közös eredetre, a dór templom az ilyen módon levezetett „rokonságra” utal. Leo von Klenze: a Kelheim melletti emlékcsarnok
