Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
Űrasztali terítő egy darabja Terítő, készítette Koltai Lenke Vert csipke-> A vert csipke eszközei igen egyszerűek: fűrészporral töltött textilhenger, kemény papírra előre rajzolt minta, sok orsó, gombostű és minél vékonyabb, eredetileg len cérna. Koronként és helyenként csak a cérna minősége, színe és a minták összeállítása változott. A csipkeverés őshazája Itália és Flandria földje, az ott készült remekművekről köztudott, hogy áruk az aranyéval vetekedett. Valaha Magyarországon is közkedvelt mesterség volt. Valószínű, hogy a hazájukból elűzött és hozzánk menekült német bányamunkások asz- szonyai révén került hozzánk már a XVI. században. A megmaradt minták tanúsítják, hogy nálunk német közvetítéssel gyökeresedett meg az eredetileg olasz technika. Először a paszományos és a gombkötő céhek foglalkoztak csipkeveréssel, különösen az eperjesi, a rozsnyói és a bártfai céhek jeleskedtek. A felvidéki csipkeverőkről érdekes adatokat írt le Tóth Sándor 1912- ben. Tőle tudjuk, hogy a csipke sokáig „kelendő csecsebecse", de tartósan soha nem vált divatcikké, pedig a régi központokban, különösen Sóváron soha nem hagytak föl e mesterséggel. A Tóth Sándor által „conventionalis" mintájúnknak tartott készítmények szinte kivétel nélkül egyházi rendelteté- sűek voltak, mint az a XVI. századi bártfai csipke is, amely Ábrahám és Izsák alakját örökítette meg. 1925-ben Szmik Antal vette számba a hagyományos felvidéki csipkeverő központokat. A vágvölgyi, a Selmecbányái, a Gömör megyei, a torockói, a Zólyom vidéki és a sóvári csipke mind önálló stílust jelentett többszáz éven át. A központok helyére egyszerű a magyarázat: ez a vidék bányavidék, női munkára az esztendő nagy részében nem volt szükség, s az asszonyok így kiegészíthették a családi jövedelmet. Eredetileg tehát a szász és a szlovák lakossághoz kötődött Magyarországon a csipkeverés, de a csipke értékesítése is. Házaló kereskedők hordták szét az árut, szinte az egész országban. Nyomon követhető az is, hogy előbb a nemesi kúriák, majd a polgárok, illetve a parasztasszonyok voltak a megrendelők. A készítők pedig alkalmazkodtak a vevők igényeihez: anyagi helyzetüknek és ízlésüknek megfelelően alakították ki a választékot. Ezek a termékek nem vetekedhettek ugyan a nyugat-európai csipkecsodákkal, de a tervezők érdemeit ez nem kisebbíti, hiszen nem csupán szolgaian másoltak, hanem önálló, sajátos helyi stílust alakítottak ki. A XIX. század második felének ipari fejlődése nyomán bárki olcsón hozzájuthatott az eredeti csipke szinte tökéletes utánzatához. Megfogyatkozott a megrendelők száma, s ezzel a készítők létszáma is elenyészővé vált. A múlt század nyolcvanas éveiben azonban ismét a régi kézműves technikák föl- élesztését szorgalmazták. A kezdeményezést a kényszer szülte. A közös vámterület miatt a magyar ipar csak úgy lehetett versenyképes, ha egyedülálló terméket dobott piacra. A „magyar styl”-ben vélték fölfedezni a megoldást, azaz a nemzeti jelleget kifejező, igényes kivitelű kézműves termékek gyártását vették tervbe. Mindehhez a magyar népi díszítőművészet páratlan forrást kínált. A vert csipkére is így terelődött a figyelem. A csipkeverő mozgalomnak pedig az ügyes tervezők révén sikerült a népi díszítőművészet, főleg a hímzés legszebb motívumait harmonikusan alkalmazni a csipkeverés sajátos technológiájához, s ebben a műfajban napjainkig él a „magyar styl". A XX. századra kialakultak Magyarországon a népművészeten alapuló ipar- művészeti központok, köztük a varrott csipkéjéről híres Kiskunhalas és a szövéséről nevezetes Gödöllő. A Trianon után Magyarországra települők között Selmecbányái kézimunkatanítónők is voltak, akik Balatonendréden állapodtak meg. Velük együtt „jött" a csipkeverés, amely aztán Kájel Eszter
