Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
hon töltött évek, hiszen 1906 végén, huszonkét évesen Hollandiába, Hágába utazott és ott telepedett le. Nem tudni, milyen csalódás érte itthon, de élete végéig nem tért haza, senkivel nem levelezett, és holland feleségétől született fiának sem beszélt egykori otthonáról. Hágában sok pártfogóra és barátra talált, akik figyelemmel egyengették a tehetséges külföldi fiatalember útját. A művészkörök hamar befogadták, rövidesen kiállítási lehetőségeket is kapott, s lassanként a holland művészeti élet jellegzetes figurája lett. A tízes évek közepéig festői kifejezésmódja nem kötődött határozott irányzathoz vagy kitüntetett formai törekvéshez, egyszerre hatottak rá a franciaországi művészeti kísérletek különböző megnyilvánulásai, a naturalista látásmódtól elérő szimbolikus, összegző fogalmazás, a lényegre koncentráló képesítés, melynek első jelei már itthon készült festményein érzékelhetők. Megismerte a kubisták többnézőpontú térszemléletét és újszerű felületalakító módszereit. Vonzódott a művészet formai kérdéseivel foglalkozó avantgárd gondolkodáshoz, ő maga is egyre inkább elvonatkoztatott a természeti látványtól, s az absztraktabb képi kifejezés felé haladt. Hollandiában ekkor már többen is a nonfiguratív festészettel próbálkoztak, új határokat szabtak az egyes művészeti ágak együttműködési lehetőségeinek, oz építészet és a festészet együttes megjelenésének. A festészet mellett alkalmazott művészettel is foglalkozó fiatal Huszárt a Theo van Does- burg által 1917-ben létrehozott és vezetett De Stijl (A Stílus) csoport tagjai közé fogadta, s a következő években az azonos néven megjelent művészeti lap állandó munkatársa és rendszeres szerzője lett. Személyesen is megismerkedett az azóta már világhírűvé lett, a modern művészet egyik fő irányát alapvetően meghatározó Piet Mondriannal, Bart van der Leckkel, Van Doesburggal, Gerrit Rietveld és J. J. P. Oud építészekkel. Közös alkotói programjaik, gondolkodásmódjuk rokon elvei a huszadik században tudatosan látó és formáló modern művésszé érlelték Huszárt, aki sajátos közép-európai temperamentumával és kifejezőkészségének színességével a művészcsoport általánosan elfogadott absztrakt-geometrikus vizuális nyelvezetét sajátos egyéni jelleggel gazdagította. A festőiség iránti különleges érzékenységét a kortárs művészettörténészek is méltányolták, Kállai Ernő 1925-ben megjelent Új magyar pik- túra című elemzésegyüttesében Huszár egy nonfiguratív képével kapcsolatban így ír: „Valósággal csoIdős asszony babakocsival, 1906 6 Kertben, 1906 dónak számitana, ha egy pszichofizikai alkatának, temperamentumának származásánál fogva mégiscsak magyar, tehát végső racionalitásra és ökonómiára aligha képes festő fenntartás nélkül bele tudna illeszkedni a Stijl keretébe anélkül, hogy munkáinak eleven ereje csorbát ne szenvedjen. Viszont ugyanennyire meglepő volna, ha ritmikus forma- és színimpulzivitása épen maradva is teljesen alávethetné magát a Stijl-fegyelem és szerkezeti rend tízparancsolatának." Valóban, Huszár Vilmos még legelvontabb, a De Stijl geometrikus, négyszögekre és alapszínekre redukált formarendszerébe is tudott dinamikát, elevenséget, feszültséget vinni. Ténylegesen azokból a még itthonról vitt festői hagyományokból bontotta ki kifejezési stílusát, amelyek a merész színhasználat, a nagyvonalú ecsetkezelés, a kontrasztos plasztikai értékeket hordozó komponálás hazai gyakorlatát követték. Mindez visszavezet ahhoz a kiindulási periódushoz, mely Hollandiába távozását közvetlenül megelőzte. A festői fogalmazás alapjait nem feltétlenül iskolai keretek között sajátította el, inkább egyéni ismeretségek, barátságok, szakmai kapcsolatok révén. Kiváló lehetőséget kínált erre Hollósy Simon szabadiskolája, ahol olyan kitűnő művészek oktattak, mint Réti István, Fe- renczy Károly és Hollósy, az iskola szervezője. Ugyanakkor hallgatótársai is inspirálták, s így az ösztönző kölcsönhatások termékenyítőén hatottak az akadémikus szemléletű hivatalos oktatásból menekülő fiatal művészjelöltek előrehaladására. Nagybányán és Técsőn együtt dolgozott Czóbel Bélával, Ziffer Sándorral, Farkas Istvánnal, és ismerte Rippl-Rónai József, Vaszary János munkásságát. Méltányolta a mesterek igényes festésmódját, érzékeny természetközelségét, ugyanakkor nyitottan közeledett a legújabb, elsősorban Párizsból érkező formai törekvések felé. Jól példázzák ezt a hagyományhű, s ezzel párhuzamosan változtatni is kész művészi magatartást az utóbbi években hazánkban előkerült korai festményei. Kézimunkázó asszonyok című 1904-ben, Nagybányán készült képe egy budapesti magántulajdonból vált ismertté a Nemzeti Galériában rendezett kiállítás jóvoltából. A tulajdonosok évekkel korábban a Bizományi Áruház egyik üzletében ismeretlen mester műveként vásárolták, s a múzeumi tárlat hasonló stílusú és azonos
