Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
energiája hajtotta az ércek kitermelését elősegítő egyszerű szerkezeteket, működtette a vashámorok, kohók fújtatóit, a kőzúzókat. Hiába csapol azonban a környezete fölé magasodó Harz évi majd kétezer milliméter csapadékot a területe fölé érkező felhőkből, voltak évek, amikor a patakok medre alig vezetett vizet. A bizonytalan vízhozam veszélyét mesterséges tározótavak fel- duzzasztásával küszöbölték ki. Az Oder völgyében, húsz méter magas völgyzáró gát mögött 1721-ben kialakított Oderteich, amelynek partján már Goethe is megpihent, kétszáz éven át Európa legnagyobb víztározójának számított. A tározótavak vizét mesterséges csatornák, a grabenek vitték el a bányagépeket hajtó felülcsapós vízikerekekre. Sankt Andreasberg-i bányászok asszonyai építették például a nyolc kilométer hosszú Rehberger Grabent, amely az Oderteich vizét vezette a város bányáiba. A Sankt Andreasberg-i bányákat ugyan már évtizedekkel ezelőtt bezárták, a Rehberger Graben gránitmederbe foglalt, néhol gránitlapokkal befedett, zsilipekkel irányított vize ma is ott csobog, bujkál az erdőben kanyargó évszázados ösvény partján. A csatorna karbantartásáért felelős felügyelő 1818-ból származó háza, a Rehberger Grabenhaus, ma a Felső- Harz egyik kedvelt fogadója. Miközben a felszínen gyakran kevés volt a víz, a tárókban annál több gondot okozott a kőzetekből fakadó résvizek elvezetése. Szivattyúk híján erre századokon keresztül egyetlen megoldás kínálkozott: vízlevezető járatokkal összekötni a bányatárókat a környék valamelyik mélyebben fekvő patakvölgyével. Az első, részben még ma is látogatható víztelenítő járatok az 1500—1600-as évekből maradtak fenn. A több kilométer hosszú járatok teljes kiépítése száz-százhúsz évig is eltartott. A bányászoknak csupán kalapács és csákány könnyítette munkáját, így emberenként és sikta- ként gyakran csak centimétereket haladtak előre. A múlt században szárnyvasutak csápjai hálózták be a Harz völgyeit, a bányákban megjelentek a gépek, amelyeket részben a még 1775-ben alapított clausthali bányászakadémián terveztek, az olcsó tengerentúli ércekkel azonban nem tudtak versenyezni. A bányászok, akik egy napi munkával jó, ha két cipóra valót kerestek, akiknek asz- szonyai a grabenek építésén, gyermekeik pedig a kőzúzóknál robotoltak, egyre nagyobb számban vándoroltak ki a tengerentúlra, hogy aztán Mexikó, Brazília, Peru és Ausztrália bányáiban még embertelenebb körülmények között kezdjenek új életet. Századunkban a kitermelés drágulása, a készletek kimerülése miatt a bányákat fokozatosan bezárták. A bányászok hagyományos köszönése, a Glück auf!, mivel 1988-ban, kereken 1020 esztendős művelés után leállt a rammelsbergi bánya, már csak egyetlen helyen, Bad Grundban hangzik fel. Valószínű, hogy a Harz-beli bányászatról az ezredfordulóra már csak múltidőben lehet beszélni. NEMERKÉNYI ANTAL Chaplin Charles Chaplin 1889-ben, a londoni Lambeth kerület nyomornegyedében látta meg a napvilágot, és 1977-ben, Svájcban, mint a gazdag és világhírű Sir Charles halt meg. A világ egyik legismertebb embere volt, a filmművészet egyik legnagyobb egyénisége. Hat évvel a film létrejötte előtt született. Kisgyerekként körülbelül abban az időben lépett először színpadra, amikor Lumiére-ék mozgóképei az újdonság erejével hatva peregtek egy párizsi kávéházban. Mire a film, tétova léptek után az egész világot elárasztó, informáló, szórakoztató eszközzé vagy éppenséggel művészetté vált, a műfaj úttörőinek sorában már ott volt ö is. Alig néhány év alatt a Chaplin által megteremtett figura a film szimbóluma lett. Mind a mai napig, ha bárhol a világon megjelenik a keménykalap, a sétapálca és az ormótlan pár cipő együttes képe, mindenki a filmre gondol. így, a mozgóképpel azonosulva él az emberiség tudatában a filmművészet egyik legnagyobb alkotója. Chaplint valóban a világ minden részén mindenki ismeri. Művészetének titka az igazán nagy alkotóknak az a varázsa, ami elillan, ha nagyon részletesen próbáljuk elemezni. Hiszen eszközei a legősibb komédiás fogások tárházából kerülnek ki. Világa, az emberi méltóságra törekvő, de mindig orra bukó, ám a harcot soha fel nem adó kisember sorsa, akár közhely is lehetne. És mégis, 1914. február 28-án, amikor először jelent meg a mozivásznon érzelmességből, humorból ötvözött, pokolian mulatságos és költőien megható, csám- pás, keménykalapos, szűk kabátot és harmonikanadrágot hordó, vékony kis nádbotra támaszkodó pamacsbajszú figurája, olyan hangot ütött le, mely azóta is zeng és visszhangra talál az újabb és újabb mozinézők, a televízió és a videokazetták közönségének millióiban. Chaplin az autóversenyen címet kapta a magyar keresztségben az az 1914-es amerikai rövidfilm, ahol Charlie jellegzetes alakja felbukkant és élt egészen az 1936-os Modern időkig. Az 1940-es A diktátortól kezdve ugyanis, szellemiségét megőrizve, módosul, átalakul az ismert Chaplin alak. Korai alkotásaiban Mack Sennett, a burleszk atyja volt a mestere. Innen, a groteszktől indulva teremtette meg a tízes években mind jobban a tragikomédia felé hajló egyéni stílusát. Nem tagadta meg elődeit, sem Sennett hatását, sem a még korábbi, színpadi múltat, Fred Karno híres pantomimtársulatának iskoláját. Mint színész, innen hozta a nagyszerű mozgáskultúrát, a tárgyakkal való kapcsolat rendkívül fontos mozzanatát. Azt, hogy környezete minden elemét azonnal és a legmulatságosabb formában be tudja kapcsolni a já- Modern idők tékba. Átszellemíti, ellenségessé vagy barátivá
