Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
A költő, aki most dolgozik új drámáján, az Egmonton, negyven méterrel a feltárás talppontja fölött, a meredek sziklafal kiugró párkányán egyensúlyoz (igaz, ezúttal weimari bányaminiszteri minőségében) Friedrich Wilhelm Heinrich von Trebra helyettes bányafőfelügyelő vállán, és két eltérő kőzet érintkezési zónáját vizsgálja. A helyszín az Oder folyócska völgye a Harz-hegység kellős közepén, az időpont 1783 szeptembere. A jelenet főszereplője vizsgálatai eredményét egy év múlva publikálja majd A gránitról című értekezésében. A jeles hely azóta is az ő nevét viseli: Goethe-Platz. A Harz-hegység bányászata azonban nem akkortájt, hanem évszázadokkal Goethe inkább geológiai, mintsem irodalomtörténeti jelentőségű látogatása előtt vette kezdetét. A hegység északi előterében fekvő Goslar fölötti Rammelsbergen 968-ban fejtették először a hegység ércekben gazdag építőanyagát. A kőzetekbe zárt ezüsterek, amelyeket legelőbb patakmedrekben megcsillanva fedeztek, és csapásukat a parton is követve tártak fel, hamarosan híressé és gazdaggá tették Goslar városát. A goslari ezüst és neve századokon át ugyanolyan jól csengett Regensburg, Bamberg és Köln piacain, mint Csehország és Flandria kereskedőházaiban. Gizella királyné bátyja, II. Henrik 1000 körül emelte Goslart „pfalz", azaz császári székhely rangjára, fél évszázaddal később, III. Henrik idején pedig a várost már mint „clarissimum regni domicilium”, vagyis a birodalom legjelesebb székvárosaként említik. Itt kereste fel a német-római császárt II. Viktor pápa is nyolcvan érsek és püspök kíséretében. 1176-ban, amikor Barbarossa Frigyes a felső-itáliai városok ellen indult, Oroszlán Henrik szász herceg a hadjáratban való részvételért Goslar és a Rammelsberg birtokát követelte cseA hegyek közé épült Sankt Andreasberg rébe. A Rőtszakállú ezt visszautasította, ezért a herceg az itáliai hadakozástól távol tartott csapatait a város és környéke ellen fordította, feldúlván és lerombolván a bányákat is. A bányászok egy része ezután a Harz rengetegébe hatolva folytatta munkáját. Kirajzásuk útvonalát XIII. századi meddőhányók maradványai segítenek feltárni. A terület középkori bányászatát végül nem a hadjáratok, hanem az 1347-49 között dühöngő pestisjárvány pusztításai vetették vissza. Nyomában vagy másfél száz évig az elhagyatottság csöndje honolt a harzi völgyekben. Az ezüst mint érmefém, a lőfegyverekhez és az ablaktáblákhoz egyaránt szükséges ólom, a bronzöntéshez nélkülözhetetlen réz iránt azonban újból és újból megnőtt az érdeklődés. 1550 körül Goslar környékén már ismét tizenkilenc bánya és huszonhat kohó dolgozott, s a tizenkétezer lakosú település (ma sem lakják többen Goslar óvárosát) gazdag polgár- házaival, negyvenhét templomával, kápolnájával fejlődése tetőpontjához érkezett. A fémek iránti kereslet indította el a XV—XVI. század fordulóján a Felső-Harz völgyeinek újrabetelepülését. Tiroli, szász és csehországi bányavárosokban szögezték ki a braunschweigi hercegek felhívását, amely különleges jogokkal csábította a Harzba a föld alatti tárók mestereit. A megígért „Bergfreiheit" saját bíráskodást, mentességet a katonáskodástól, az uradalmi erdőkből építő- és tűzifa használatát, serfőzési jogot, halászat és vadászat engedélyezését helyezte kilátásba. A legtöbb bevándorló az Érchegységből érkezett. Szakismeretükön kívül magukkal hozták szokásaikat és dialektusukat is, így az alföldi környezetéből szigetszerűen kiemelkedő Harz-hegység immár nyelvi Goslari házak Faszénégető boksa