Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
Őszi vóndorúton tanok, azt a portát átok és betegség el szokta kerülni. A daru a legjobb házőrző, és jelenlététől a tyúkok bő tojástermelővé váltak. Aki darutojást eszik, egész életére gyomorfájás marad tőle, húsának fogyasztása pedig bélgilisztát, mellbajt hoz az emberre. A daruhúsevés éppen olyan, akárcsak a lóhús fogyasztása, mert a ló munkatársunk, a daru meg házunk dísze. Ezért a darupecsenyének köszvényes megbetegedés lesz majd a büntető következménye. A darutartás jobbára a múlt század közepe tájt kezdett eltűnni, amikor már csak a kócsagforgót tekintette rangjához méltónak az úri viselet. A kalapok bal oldalán viselt „balos” darutollat és a túzok (Otis tarda) számyatövének tenyérnyi széles, barna-feketén csíkozott „csikóstollát" is jobbára a rátarti falusi legények kedvelték, továbbá a mindmáig ezzel parádézó pásztornépek, akiknél hierarchikus jelentősége van a rangjukhoz szabott minőségű kalaptollnak. Mióta a darutartás divatja elmúlt, értelmetlenné vált a fiókaszedés is, de közben a tollak beszerzésére már alkalmassá váltak a tökéletesedő lőfegyverek. A negyvenes években az akkor nyolcvan felé járó Sovány Pál, királyhegyesi juhász mesélt a szemtanú hitelességével a „darulüvőkről", akik tavaszonként nyomon követték az északra vándorló csapatokat. A daruvonulás az Alföld keleti tájain, keskeny sávban zajlik, és a csapataik itt ősidők óta használt, hagyományos gyülekezőállo- másokon megszakítják- az utazásukat. A darvá- szok délen, az Alibunárnál kezdték, majd Makó, Királyhegyes, Orosháza, Vésztő, Biharugra pusztái, a Hortobágy meg az Ecsedi-láp következett, végül pedig északon a Szernyével zárult a ma- darászásuk. Vándoroltak pusztáról pusztára. Az ismert madárszállásokon sötét éjjel, hármasával- négyesével odalopakadtak az alvó darucsapatokhoz, majd azután derengéskor eldördült a sortűz. Az elejtett madarak tol Id íszét kitépték, és akárcsak a kócsagtollat, átfúrt nádszálakba csomagolták. A munka végeztével pedig költöztek tovább a soron következő, még megzavaratlan vadászterületre. Amikor április közepén a darvak már az északi országhatárról is tovavonultak, piacra került a tollzsákmány is. Lyuggatott deszkalapra tűzdelve, az úgynevezett lapickákon kí- nálgatták a darut meg a túzokot a hetivásárokon. Orosháza piacán fényképeztem valamikor egy ilyet, talán épp a legutolsót. Odalenn a Délke- let-Alföldön, ahol Versfaragó Forrás Mihály így búcsúzott egykor a vándordarvaktól: „Kit gyászol a darumadár? / Amerre megy, sír a határ. /Sárgapiros lombot hullat, / Darumadár búsan krú- gat. / Darumadár Isten veled. / A mi szívünk sose feled. / Jöjj vissza majd, jöjj vidáman, / Szép tavaszi napsugárban." A darvakat azonban nem csak a múló idő hozza a pusztára. Itteni élet- feltételeik biztosításán múlik, hogy ezután is esztendőről esztendőre láthassuk őket. Nemzedékünk szeretete, gondoskodása hivatott a természetnek e csodálatos teremtményét megőrizni. STERBETZ ISTVÁN A Hold piramisa Q uetzalcoatl temploma az istenné vált fehér ember komor emlékét őrzi. A sárkányfejek, a Tollaskígyót ábrázoló maszkok azt az időt idézik, amikor Hernan Cortez kapitány megkezdte Mexikó meghódítását. Cortez és katonái talán éppen itt álltak a mintegy hétszázötven éve papjaitól elhagyott piramisok mellett, a lakatlan utcákon. Az utcák, városrészek, épületek neve különböző eredetű. A Ciudadelát például a spanyolok keresztelték erre a névre, mert valóban úgy fest, mint egy katonai erőd. A Viking csoportot a feltáró régészek nevezték el. Számos nevet vettek át a na- huatl nyelvből, mint például Teotihuacán város nevét, ami azt jelenti: az a hely, ahol az emberek istenekké válnak. Az azték mitológia szerint Teotihuacanban ültek össze az istenek a Nap és a Hold megalkotására. Felépítették a két piramist, hogy otthont adjanak Nanauatzin és Tecciztecatl isteneknek, akik haláluk után Nappá és Holddá váltak. Innen ered a két piramis neve. Teotihuacán egyike volt Közép-Amerika legfejlettebb kultúrhelyeinek. A kutató régészek a város létezését i. e. 150-től számítják, és a település legnagyobb kiterjedését i. sz. 200 és 450 között érte el, akkor a mintegy húsz négyzetkilométeren körülbelül százezer lakos élte mindennapi életét. Az épületeket és a piramisokat vulkanikus kövekből rakták. A faragott vagy lenagyolt köveket egymásra helyezték, a kövek közét kiöntötték az úgynevezett teotihuacani cement14
