Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
Amikor a puszták sárga-vörös színfoltjai között „virágzik" a sziksó és őszváró már a csönd, ezt a végtelen nagy elhagyatottságot keresik a vándorló darvak, itt találnak nyugalmat, biztonságot. Valamikor költöttek is, még a folyószabályozások előtti vízivilágban, de mióta a kiszárított lápokat felszántották, a darunak sincs már fészkelőhelye. A fonyódi Nagyberekből tűnt el az utolsó, még a századfordulókor. Azóta csak a skandináv és balti országokból érkeznek a magyar Alföldre, északi hazájuk és az afrikai telelőhely közti vonuláskor. Nem véletlen, hogy a hagyományteremtő állatok sorában a daru (Grus grus) fölöttébb népszerű. A tiszteletet parancsoló, hatalmas madár megjelenésével, magatartásával, kivételes intelligenciájával nem maradt hatástalan a pusztai emberre. Az öregebb példányok szárnyatövén, tomporán és faroktáján karikába hajló, foszlott zászlajú dísztollak már a középkortól keresletnek örvendtek, de pásztorkörökben mindmáig fennmaradt az érdekeltségük. Talán a nevezetes nagyszentmiklósi kincs egyik korsójának domborművei között bukkant fel a Kárpát-medencében ismert daruábrázolások legrégebbike. Ezt a huszonhárom aranyedényből álló, páratlanul értékes, kora középkori leletet 1799-ben találták a jelenleg Romániához tartozó bánáti pusztákon, s azóta a bécsi Kunsthistorisches Múzeum őrzi. A különböző korú tárgyak között a 7. számú korsó nyakát díszítő jeleneten vadmacskaszerű, kisebb ragadozót hátúlsó lábánál ragad meg csőrével egy élethűen mintázott daru. Kádár Zoltán szerint ez az aranytárgy 700-900 között készült, és a kép típusai mezopotámiai hagyományokat továbbfejlesztő, hellenisztikus elemeket is magába olvasztó iráni művészetből vezethetők le, eredeti jelentésük is innen magyarázható. Heraldikai ábrázolásokon is érdekes a szépsza- vú darumadár nyomába szegődni. A címeres nemeslevelek madárábráival foglalkozó Magyari László 43 ilyen okmányt vizsgált az 1405-1525 közti időszakból. Ezeknél még mindössze az elsőn, a Zsigmond korabeli, 1405-ös Tétényi címeren találkozunk daruval. Az 1545-1684 közötti majd másfél századból származó további 735 címeres levélből 206 bizonyult madarasnak, közöttük 37—37 esetben a daru és a sas fordul elő leggyakrabban. Az előfordulások időbeni megoszlásából látjuk, hogy darvaink a törökkorban kezdtek igazán népszerűvé válni. Ábrázolt figuráiknak legtöbbje koronán vagy hármas halmon áll, követ, tollat, kardot tart egyik felemelt lábában. Egyikük-másikuk csőrében kócsagtoll, de zöld mezőben, zöldköves aranygyűrű fölött veszekedő darupárt is megörökítettek. Bár nem valószínű, hogy a címereken szereplő állatfigurák heraldikai jelentésük mellett természet adta tulajdonságaikat is mindenkor híven tükrözik, a daru esetében azonban ez a lehetőség méltán felmerül. Pihenő darufafkáknál mindig látunk elkülönülten őrködő, magános példányokat, amelyek kumhalmokról, csatornatöltésről vigyázzák a csapat épségét. A rendkívüli éberség jellegzetes darutulajdonság. Figurájuk a címeren többek között a megbízhatóságot, az őrszolgálatra való hír i A méltóságteljes daru vatottságot is jelentheti. Majd azután a híres darutánc, amikor ezek a madarak szárnylengetve, trombitaszerűen kurjongatva ugrabugrálnak, közben pedig csőrükkel kavicsokat, kukoricacsutkákat vagy egyéb apró tárgyakat dobálnak, majd föl s alá hurcolásznak játékos kedvükben. Parádézó mozdulataikat egyik-másik népi táncunk is leutánozta. Vajon milyen emberi tulajdonságok gondolattársítója lehetett egykor ez a különös madárkoreográfia? Találgatásainkat bonyolítja, hogy az afrikai koronás darvak (Balearica regulorum) táncmozdulatait a kongói pigmeusok épp úgy visszajátsszák, akár a magyar pásztorok a hazai darvakét. A darutoll viselete valószínűleg török eredetű, a Magyarországon harcolók sisakdíszként használták nagy előszeretettel. Tőlük vették át a magyar vitézek, és ebből a kölcsönös katonaparádéból került később a főnemes urak-hölgyek kalpagja mellé, szinte a kócsagforgóval azonos értékben. Nemcsak szépségért, hanem a beszerzési nehézségek miatt is nagy becsben tartották a darutokat. A korabeli kezdetleges fegyverekkel ugyanis nem volt könnyű elejteni ezt az óvatos vadat. Ez a körülmény hívta életre a darvászmesterséget, a hajdani lápvilág ősfoglalkozásainak egyikét. A darvászok kutatták föl a nádrengetegekben, ingoványos erdőségekben rejtőző darufészkeket. A rendszeresen figyelt madártanyákon kivárták a fiókák kelését, és az ott összefogdosott apróságok értékesítése busásan fedezte a megélhetésüket. Különösen a XVIII, századból maradt számos hagyománya az udvarházaknál szabadon tartott „házidarvaknak”, amelyek még csibe korukban, néhány napi fogság után már megszelídültek. Kutyahűségű, okos, barátságos élő díszeivé váltak a nemesurak környezetének. Különösen éber házőrző tulajdonságaikról voltak híresek, mert az ilyen baromfiudvarban nevelkedett daru hevesen szembeszállt az idegenekkel. Csőr- vágásos támadásukat csak a háziak tudók lecsendesíteni. A házidaru elsődleges hivatása azonban a tolltermelés volt. Az uraság esztendőről eszendőre tavaszonként kitépette a madarak nász-ceremóniájához fejlesztett dísztollait, így biztosították fövegeikhez a mindenkori szükségletet. A sárréti pákászok babonái is a daru sze- retetét tükrözték egykor. K. Nagy Lajos zsadányi református lelkész gyűjtése szerint a békési ember hitt abban, hogy amelyik háznál darvat tar13
