Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
Postakocsi a XIX. sz. első feléből volt, de a forgalom Európa többi országához mérve viszonylag csekély maradt. Ugyanakkor az utasszállítás díját gyakran emelték, más tarifája volt a belső és külső ülésnek, az ostorpént mellett felszámítottak például kenőcspénzt is. A kocsipostai forgalom fellendülését akadályozták a rossz utak, az elavult, nehézkes és lassú jármüvek, a magas viteldíjak, továbbá a hazai utazók ragaszkodtak a parasztszekérhez vagy a landkocsikhoz. Ez utóbbi tulajdonosai személy- és árufuvarozást egyaránt vállaltak, s már a XVIII, század elején céhbe tömörültek. Tarr László leírása így adja vissza az utazás hangulatát: „A postakocsikon szorongó emberek nyáron izzadtak, télen dideregtek. Sohasem tudhatták előre, kikkel lesznek összezárva . . . S ha a szegény utas kifelé pislogott a kocsiból, mit látott? Az évszak szerint poros vagy sáros országúton a gyalogosok, parasztok, zarándokok, vándor mesterlegények mellett nagy ritkán egy-egy fedeles szekér, taliga ván- szorgott. A postakocsi zörgésén csak a nehéz hinták csörömpölése, a hajtők kiáltozása hatolt át, és néha persze a postakürt hangja . .. hallatára minden járműnek félre kellett állnia.” A kocsiposta szervezetében a XIX. század harmadik évtizede hozott jelentős változást. Lovag Ottenfeld Miksa, a bécsi kocsiposta igazgatója javaslatára lecserélték az ormótlan delizsánszokat olyan járművekre, amelyek csupán öt utast tudtak szállítani, viszont négy váltott lóval éjjel-nappal közlekedtek. Magyarországra 1824-ben indult az első járat, Bécs és Pozsony között, 1825- től kezdve hetenként háromszor Budára, illetve Pestre indítottak kocsikat, amelyek 1839-től Győrön át naponta közlekedtek, s mintegy tizennyolc órával rövidebb idő alatt tették meg az utat. Budáról Győrön át Bécsbe még akkor is járt gyorskocsi, mikor Pestet Béccsel már vasút kötötte össze. An- taIffy Gyula, a hazai utazások jeles krónikása joggal írja, hogy ,,a XIX. század gyorskocsija jó háromszáz év után érte el Mátyás király postájának teljesítményi fokát.” A fekete-sárga színű gyorskocsik azonban megőrizték közvetlen elődeik elnevezését, és a személyszállító kocsik neve továbbra is delizsánsz maradt, míg a régi delizsánszokat malle-postára keresztelték. A gyorskocsikon utazók úti holmiját és az egyéb csomagokat, ládákat menetrendszerű társzekereken is szállították. Később a császári és királyi delizsánsz vagy gyorskocsi mérete és kialakítása hasonult európai társaiéhoz, belsejében a fedél alatt kilenc személyre volt ülőhely, ezen kívül fedetlen helyen két utas osztozhatott. Csak a szín maradt a régi fekete-sárga. A XIX. század derekán a Budáról és Pozsonyból Bécsbe s onnan vissza naponként közlekedő gyorskocsi és tárkocsi járatokon kívül nyolc postakocsijárat közlekedett. 1846-ban Pest és Vác között megnyílt az első hazai vasútvonal, majd hamarosan követte a többi is, de a vasút és a postakocsi még viszonylag hosszú ideig közlekedett egymás mellett. Amíg a vasútvonalakat nem építették ki, a személyszállítás a postára maradt. A XIX. század a vasút diadalmas térhódítása ellenére a postakocsik kora volt. A történeti tényeken túl festmények, metszetek, regények, versek és rengeteg útleírás segít a postakocsikhoz fűződő romantika megőrzésében. Antallfy Gyula 1943-ban írta: ,,a hazai utazás históriája akkor ér véget, amikor az utolsó szelíd jármű, a végképp kiérdemesült delizsánc, bevonul a Közlekedésügyi Múzeumba. KÓCZIANNÉ SZENTPÉTERI ERZSÉBET
