Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
üldözésével tették magukat híressé. A boszorkányperek után több mint egy évszázaddal, 1804- ben látta meg a napvilágot Nathaniel Hawthorne, s bár tengerész apja, nagyapja már a legkevésbé sem tartozott a véres kezű bírák közé, mégis úgy érezte: „én, az író, aki őket ezen a földön képviselem, íme, magamra vállalom bűneiket''. Oly módon vállalta magára, hogy műveinek egyik központi témája az lett, miként birkózik meg bűne következményeivel a vétkes, s hogyan befolyásolja az ártatlan utódok életét az elődök bűne. Egyetemi tanulmányai befejeztével, 1825-ben visszatér szülővárosába, Salembe, három évvel később névtelenül jelenik meg első regénykísérlete, melyet ő maga oly gyengének ítélt, hogy minden, számára hozzáférhető példányát megsemmisítette. Ezt követően folyóiratokban megjelent, majd kötetekbe válogatott elbeszéléseivel, gyermekeknek szóló történelmi meséivel próbál utat törni magának az irodalmi életbe, s bár felfigyelnek rá, nem tudja eltartani családját. Amikor 1846 áprilisában elfogadja a salemi vámház felügyelői állását, még nem sejti, hogy az igazán nem lélekemelő hivatali munka közben, poros iratok közt keresgélve bukkan rá majdani regénye kiindulópontjára, az égővörös szövetdarabra hímzett, díszes A betűre. Kutatásai nyomán föltárul előtte Hester Prynne története. A sugárzóan szép, fiatal lány, nem tudni miért, talán szánalomból, talán biztonságot remélve, egy öreg tudóshoz megy feleségül, aki évekre magára hagyja ifjú feleségét. Hesternek idegenként, egyedül kell megtalálnia a helyét a szigorú erkölcsi normák szerint élő Boston közegében. Egészséges, természetes életre termett lénye lázad, bűnbe esik, s „bűntársa” éppen az az ember, akinek a leginkább kellene megtestesítenie a bibliai kötelmeket: Arthur Dimmesdale tiszte- letes. Szerelmük bizonyítéka Gyöngy, a kislányuk, ám a „bűnt” Hester egyedül vállalja. A közösség kiveti magából a vétkezőt és megbélyegzi: az angol házasságtörés szó kezdőbetűjét, az A betűt kell viselnie a ruháján. Hester elszántan vállalja tettét, s a megbélyegzés jelképe lassanként átlényegül: művészi értékű hímzéseire épp azok tartanak igényt, akik a közösség nevében kirekesztették, s bár a közösség teljes jogú tagjaként soha nem fogadják el, segítő szolgálataira számítanak. Dimmesdale tiszteletes nem vállalhatja nyíltan esendő emberi mivoltát, hiszen ő csak mint e közösség tagja létezhet, a lelkiismeret önemésztő tüzében azonban fiatal teste egyre sorvad. A beszédeiben is megnyilvánuló túlfűtöttséget az álszent és tekintélytisztelő hívek csakis Istentől eredő elhivatottságnak, küldetésnek képesek látni: „Azt hitték, szentet látnak maguk előtt, akit a mennyei bölcsesség, a mennyei szeretet és igazságszolgáltatás választott szócsövéül.” Hester férje szintén nem vállalja önmagát, álnéven, orvosként vív ki magának elismerést, s ugyanakkor a tiszteletes közelébe férkőzve, sátáni kísértőként sietteti a lelkész pusztulását. Az írót ebben, akárcsak más műveiben, nem maga a bűn érdekli, hanem annak következményei a különböző jellemű s a társadalomban más-más helyet betöltő emberre. Amint a tiszteletes hivatása tetőpontjára ér, majd nyíltan vállalja tettét, törvényszerűen elpusztul, hiszen az emberi és társadalmi lénye közötti ellentmondás feloldhatatlan. Hestert éppen bűne élő bizonyítéka, a gyermek védi meg, s ily módon helyet is szorít számára a társadalomban — ő különös, magányos, de köztiszteletben álló emberként éli le életét. A féktelen természetű lány, Gyöngy pedig felnőttként végképp hátat fordít a puritán normáknak. A skarlát betű körül nyomban, 1850-es megjelenése után élénk vita támadt, s az író neve egyszeriben belekerült a köztudatba. Már a következő évben napvilágot látott A hétormú ház, melynek főszereplői nem követtek el semmiféle bűnt. A múlt túlhaladottságát jelképező omladozó ház lakói: a régi normákat görcsösen őrző vénlány, Hepzibah és testvére, az ártatlanul börtönbe került Clifford, a „megalázott, megtépázott úriember”, kiszabadulása után már csak „a szépség tönkrenyomorított szerelmese”. Őseik bűnéEbben a salemi házban született A skarlát betű nek jelenkori hordozója, a kapzsi, álszent, gonosz Pyncheon bíró áldozataivá válnának, ám ezúttal a korabeli közönség elvárásainak némiképp megfelelve látszólag optimistább a végkifejlet. A hétormú házat s egyben a múlt folytatásának esélyeit a tevékeny életet, a tisztaságot megtestesítő lány és a földön két lábbal álló, a technicizá- lódó világot képviselő fényképész (az egykori áldozat leszármazottja) örökli. Am hiába nyeri el a bűnös bíró jogos büntetését, hiába élheti tovább tovább világtól elzárt életét az egykori értékeket őrző testvérpár, és hiába nyerik el méltó jutalmukat a jövő letéteményesei, ha egymásra találásuk ugyan kellően alátámasztott, érezhetően mégsem törvényszerű. Az író öntörvényű világképéből következően ugyanis továbbra is kétséges, mi és hogyan menthető át a múlt értékeiből a jövőbe. Nathaniel Hawthorne következetesen románcnak nevezi e műveit. A regény a XIX. század amerikai irodalmában az angol realista regény fogalmával volt azonos, mely azonban nem adott volna kellően szabad kezet mondanivalója kifejtéséhez. Románcaira nem a fordulatos, mozgalmas cselekményesség jellemző, a művek jelenidejében alig történik valami, a meghatározó események más idősíkban játszódtak le — ő olyan pillanatfelvételt készít, melyen az emberi, társadalmi viszonyok, külső és belső konfliktusok plasztikusan rajzolódnak ki, s mutatják meg a jelenségben is látszó lényeget, mint ő maga írja, „egy németalföldi festő alaposságával” akarja megmunkálni nyersanyagát. A kora társadalmával teljes mértékben azonosulni nem tudó, de annak látványosan hátat sem fordító, még kora irodaimi közegétől is meglehetősen elszigetelten élő író 1853-ban Angliába, majd Franciaországba és Olaszországba utazik. Mintha fordítva akarná bejárni Új-Angliában lábukat megvető ősei útját, mintha az ő reményeik és illúzióik helyett az ősibb tradíciókat hordozó kultúrákban keresné az újabb inspirációkat. Ennek eredménye az 1863-ban kiadott Óhazánk című útirajz, s az 1860-ban megjelent, A márványfaun című románc, melyben a központi szimbólum szerepét az ókori görög szobrászat egyik remeke, Praxitelész Faunja tölti be. Amikor 1864 májusában, az amerikai Concordban meghalt, több befejezetlen románca egyikének egy fejezetét temették el vele — életműve így is teljes, „magában álló”, s mind a mai napig nem hasonlít senki máséra. DOBRAS ZSÓFIA
