Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
Hétszáz esztendeje, 1291 tavaszán vagy kétszázezer főt számláló muzulmán had gyülekezett a Szentföld utolsó, még a keresztesek kezén lévő erődítménye, Akko falainál. A Haifai-öböl északi bejáratát őrző, a tenger és a szárazföld felől is vaskos falakkal kerített városban alig tizenötezer lovag és közkatona rendezkedett be a védelemre. Miközben a bástyákon megkettőzött őrség figyelte a mohamedán sereg készülődését, a templomok gótikus boltívei alatt szerzetesek esdekel- tek égi segedelemért. Az ostromhoz az ürügyet néhány észak-itálai kereskedő szolgáltatta, akik pár hónappal korábban az akkói piacra gabonát szállító, békés muzulmánokat támadtak meg. Az ostromlók fővezére, Al-Asraf mameluk szultán a város közelében fekvő ligetes dombon ütötte fel főhadiszállását. Hetekig is eltartott, amíg a támadók felvonultatták faltörő kosaikat, felállították ostrombástyáikat, aztán egy májusi hajnalon, még napfelkelte előtt, fülsiketítő dobpergés közepette megkezdődött Akko ostroma. A templomosok, johanniták, teuton lovagok ellenállása hamar felmorzsolódott. A szaracénok aláaknázták és lerombolták a lakótornyokat, védőiket pedig kardélre hányták. A leomló falak a szentföldi keresztes királyságok eszméjét is végérvényesen maguk alá temették. 1291. május 18-át írtak. A győztesek fosztogatás és vérontás közepette vonultak be a városba. A vég — ellenkező előjellel — olyan volt, mint a kezdet, amikor az első keresztes hadjárat idején, 1104-ben az európaiak perzselték végig a várost. Közel két évszázadig a három oldalról tengerrel körülölelt Akko volt a keresztesek legfontosabb kikötője. Amikor 1187-ben Sza- ladin csapatai visszafoglalták a keresztesektől Jeruzsálemet, Akko is a szaracénok kezére került, ám négy évvel később, az Oroszlánszívű Richárd vezette európaiak újból megkaparintották a várost, hogy utána száz évig Akko legyen a már csak nevében a szent városra emlékeztető Jeru- zsálemi királyság központja. Akkót — napjainkhoz hasonlóan - a keresztes időkben harminc-negyvenezren lakták. A béke röpke évtizedeiben Akko volt a levantei kereskedelem centruma. A leírások szerint a XIII. századi Akko egyetlen hatalmas piac, ahol napkeltétől napnyugtáig adják-veszik az árukat. Itt hajózták be az Európának szánt fűszereket, kelméket, itt gyülekeztek a Damaszkuszon át Ázsia belsejéig hatoló karavánok. A kereskedelmet a templomos lovagok támogatását élvező velenceiek, illetve a johannitákat maguk mögött tudó génuaiak és pisaiak tartották kezükben. A tálján kalmárok saját negyedeikben laktak, a kikötőben pedig külön helyen horgonyoztak a genovaiak hosszútestű vitorlásai, a buccák, és a velencések kisebb gályái. Az elkülönítés indokolt is lehetett, hiszen a krónikák szerint például 1258-ban a Szent Márk városából érkező hajósok 24 génuai vitorlást sülyFiz utolsó lyesztettek el. A piac környékén nyíló utcákban a pénzváltók, a cambiatorék gondoskodtak a gördülékeny üzletmenetről, a kikötői csapszékekben pedig több száz, Európából behajózott kurtizán a kereskedők szórakoztatásáról. A féktelen kicsapongókat negyven templom harangzúgása emlékeztette a keresztes hadjáratok eredeti célkitűzésére, a megfáradt és beteg zarándokokat pedig maguk az ispotályos lovagok gyámolították. A Keresztelő Szent Jánosról johannitáknak is nevezett lovagrend irányította Akko életét. Francia és olasz térképeken mindmáig megmaradt a város erre utaló középkori neve: Saint-Jean d'Acre, illetve San Giovanni d'Acri. A kolostorokban kódexmásolók görnyedtek az írópult fölé. Innen, az akkói iskolából került ki a középkori felfogásnak megfelelően az emberiség történelmét a Genezistől kezdődően leíró, francia nyelvű Histoire Universelle, amelynek három példányát a British Mu- seumban, valamint Brüsszelben és Dijonban őrzik, és itt fordították franciára a keresztes kor talán legműveltebb, legalaposabb érsek-krónikása, Tü- roszi Vilmos munkáit. Alig pár évtizeddel azután, hogy Európa nyugati felében kialakult az új stílus, a gótika, már Akkó- ban is annak jegyében építkeztek a lovagok. Mindebből alig maradt fenn valami napjainkra. A johanniták erődítményének maradványait hét évszázad törmeléke alól ásták, szabadították ki. A részben föld alá süllyesztett termeket szűk, alacsony labirintusok kapcsolják össze. A lenyűgöző méretű lovagterem közepén három vaskos, abronccsal összefogott oszlopból ágaznak ki a csúcsíves keresztboltozat bordái. A negyven akkói templom közül legtöbbnek még a helyét sem siót gótikus kapuívből álló bejárata pedig a várost meghódoltató Al-Asraf szultán atyja, Kalavun sírboltjához kapcsolódó medresze, vallási főiskola épületét díszíti a kairói Holtak Városában. Az Akkót elfoglaló arabok Palesztina partvidékét tudatosan visszafejlesztették. Elsorvasztották a tengeri kereskedelmet, sorsukra hagyták a romba- dőlt kikötőket, hogy ily módon is megakadályozzák a keresztények tengeren való visszatérését, a főként Ciprusra menekült keresztény lakosság helyére pedig türkméniai nomádokat telepítettek, akik mit sem tudtak kezdeni a számukra teljesen idegen környezet adottságaival, és századokra visszavetették a korábbi öntözéses gazdálkodást. Az akkortájt hosszú időre elnéptelenedő Akko lapos tetejű házakkal kísért szűk sikátoraival, zöldkupolás mecseteivel, a minaretek tűivel, az árkádos udvarú karavánszerájokkal mára mégis Izrael, sőt tán az egész levantei partszakasz legegységesebb, legeredetibb orientális városa. A máig megőrzött városkép kialakulásának fejezetei a XVIII, században íródtak. Az 1517 óta a török szultán fennhatósága alá tartozó és jelentéktelenségbe vesző partvidéken a XVIII, század második felében a sztambuli Magas Portával ujjat húzó rebellis arab emírek teremtették meg Galileára korlátozódó kis államukat. A tiszavirág életű emirátus uralkodói, Dahar el-Omar és utóda, a kegyetlenségéről csak Jazzarnak, vagyis mészárosnak titulált Ahmed pasa újból kihasználták a tengerre kiugró fokon épült Akko stratégiai előnyét, és innen kormányozták „birodalmukat" Uralkodásuk éveiben az akkói kikötőben a délebbre fekvő római kori provincia-székhely, Caesarea gránit- és porfiroszlopaival megrakott hajók vetettek horgonyt, hogy ókori rakományuk hamarosan mecsetek és karavánszerájok boltíveit támassza alá. És Akkót újfent felfedezik az európai kereskedők is. A kikötő tőszomszédságában ekkor épült fel a Közel-Keleten hagyományosan frankoknak nevezett európaiak szerája, a Khan el-Farandzs. A „mészáros" Jazzar pasa alapította a kétszintes oszlopsorokkal övezett udvarú Khan el-Umdant, az Oszlopos-hánt, amelyhez II. Ab- dulhamid török szultán trónralépésének harmincadik évfordulóján, 1906-ban ragasztották hozzá a kikötő mai képét is uraló magas óratornyot. Jazza pasa nevét viseli Akko legszebb mecsete is, ahol a mohamedán böjti hónap, a ramadán huszonhetedik napján távolról összesereglett zarándokok tolongnak a Mohamed szakállát őrző ereklyetartó körül. A mecset csorgókutakkal hűsített, pálmafás, virágos udvara a forró nyár hónapjaiban már megelőlegezett valamit az igaz- hitűek számára a Próféta által ígért túlvilági oázis oldásaiból. A kutakat éltető vizet, amelyet került azonosítani. A Szentkereszt-székesegyház részben a keresztesek föld alatti termeinek elhelyén ma mecset áll, a Szent András-templom árasztásával nyert ciszternákban tárolnak, az 36
