Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
mahallák házai — már ahol megőrződtek — jóval inkább kötődnek környezetük adottságaihoz. A Fekete- és a Földközi-tenger, a Pontuszi- és a Torosz-hegység erdőben gazdag vidékén egészen napjainkig a fa volt a legfontosabb építőanyag. Öles gerendák szolgáltatták az épület vázát, deszkaborítás rejtette a rőzsefonatos falakat, és fazsindely borult a tetők fölé. Az egyemeletes lakóházak belsejében elkülönült egymástól a vendégek fogadására hivatott földszinti szelamlik és a család magánszféráját jelentő emeleti háremük. Ilyen lakóházakra bukkanhatunk a Feketetenger partján Trabzonban, a Földközi-tenger mellékén pedig Alanyában, ahol egykoron a szeld- zsuk szultánok töltötték az anatóliai székvárosaikban oly zord téli hónapokat. Közép-Anatóliá- ban hatalmas tűzhányók gondoskodtak megfelelő mennyiségű építőkőről. Kisebb településeken még ma is láthatók a jól faragható vulkáni tufából, masszív kváderkövekből épült házak, nagyvárosbeli társaikat azonban előbb-utóbb fölemésztik a buldózerek. Kelet-Anatóliában az Elő-Ázsiában évezredek óta használt, napon szárított vályogtéglából emelték a házakat. A földszintes, lapostetős épületek külseje is változatlan hosszú idők óta. A forró nyári hónapokban a háztetőn alszik a család, ott aszalódik a kajszi- barack, s a falvakban a nyár végi hetekben a háztetőre halmozzák a téli takarmánynak szánt Mardin bazárnegyede MECSETEK szénát. A kopár fennsíkon nemhogy építőanyagra, tüzelőre sem elég a kevéske fa: ott szárad a házak előtt mindenféle a tüzelési idényre tartogatott, szalmával kevert, korong alakúra formázott tehéntrágya. Ilyen vályogházakat találunk a Van-tő gyéren lakott partvidékén, és ilyenek állhatták Van óvárosában is, amelyből az első világháború csak egy-két mecset- és minaret-romot hagyott meg emlékeztetőül. A máshol már csak töredékekben föllelhető keleties városkép és életvitel leginkább Törökország távoli, délkeleti szegletében maradt fenn. A Tigris fölötti bazaltsziklákon épült, városfalakkal övezett Diyarbakir- ban, a hegyoldalra kúszó lapos tetejű házakból álló Mardinban naphosszat a teaházak asztalai és egy-egy vízipipa mellett múlatják az időt, vagy a járdaszélen guggolva, ujjaik között olvasót pörgetve merengenek a férfiak. A múltjához is ragaszkodó, de jövőjét Európa államai között kereső Törökország kettős kötődése talán sehol sem érzékelhető annyira, mint a fővárosban, Ankarában. Az újvárosban, Yenisehir- ben széles sugárutakon hömpölyög a forgalom, a kirakatok nyugat-európai bevásárlónegyedeket idéznek, az óvárosi dombokon azonban roskatag házakban tengődik az élet. S a kétmilliósra duzzadt Ankara lakosságának fele-harmada azokban a gecekondu-negyedekben zsúfolódik össze, amelyek engedély nélkül épült házait csak a régi iszlám joggyakorlatban gyökerező szokás menti meg a lebontástól. Eszerint ugyanis az egyszer már felhúzott tetőt nem lehet az ott lakók feje felől lebontani. Ezeket a házakat pedig, erre utal elnevezésük is, az éj leple alatt tákolják össze az ínséges falvakból a nagyvárosba áramló tízezrek. Az anatóliai nagyvárosok növekedése ily módon a városok elfalusiasodását is okozza. Ankara, bár ezt lakói sohasem ismernék el, korántsem jellegzetes, igazi török város. Nagyváros, ahol a szűk sikátorokat mind jobban visszaszorítják a nyílegyenes utcák, ahol a kötőféken vezetett öszvéreket már régen felváltották a megrakott teherautók, ahol az arcuk elé kendőt húzó asszonyok kirínak a diáklányok, irodai alkalmazottak tömegéből, és ahol a lakóházak közt eltörpülő minaretek erkélyéről hangzik fel, beleveszve a város ezernyi zajába, zörejébe, a müezzin imára hívó, elnyújtott éneke. NEMERKÉNYI ANTAL Afyon házrengetege
