Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)

1988 / 1. szám

Bárányok papjából való

A gyapjúból készült anyag, a nemez és a nemezkészítés, e már-már feledésbe merült mesterség hosszú utat tett meg közelmúltbeli újrafelfedezéséig. Igazi hazája Belső- és Közép-Ázsia, ahol ma is gyakorolják a nemezkészítés mesterségét, de a magyarok is ismerték már a honfoglalás előtt. Legkiválóbb művelőik a török nyelvű népek. A nomád pásztornépek körében volt különösen elterjedt és magas szintű a nemezkészítés, ugyanis az életmódjukból következően kevés eszközzel elkészíthető, könnyen összeállítható, mozgatható hajlékra volt szükségük, ugyanakkor a sátor borításához bőségesen rendelkezésükre állt a megfelelő alapanyag, a gyapjú.

A gyapjúszálakat először jól meg kell tisztítani a szennyeződésektől, majd kézzel fel kell tépkedni, lazítani, azután kártolón megfésülni, hogy egyenletes legyen. A nemezelés alapja a gyapjúnak az a tulajdonsága, hogy nedvesség és mozgatás hatására szálai tartósan ösz- szeakadnak és összekapcsolódnak. Nagyobb tárgyak készítésekor gyékényszőnyegre teregetik a gyapjút, forró vízzel belocsolják, majd fahengerre tekerve a földön görgetik. Kalap, süveg, csizma készítésekor gyakran fa formát is igénybe vesznek. Igazi közösségi munka ez, hiszen egy-egy szőnyeg elkészítéséhez több ember erejére van szükség. A munka menetét részletesen megismerhetjük Tagán Galimdsan leírásából: „A nemez szélességéhez képest 12—113 ember áll egymás mellé s az előttük a fekvőpadon levő göngyöleget alsó karjukkal, nyomással hengergetik. Az emberek különböző ereje miatt időnként helyet cserélnek, nehogy a göngyöleg az egyik helyen túlságosan, a másikon viszont lazán tömörödjék. Az egyenletes tömörség elérése érdekében a félkész nemezt leterítik, amelyik része kívül volt, most befelé kerül és viszont, s ezt a műveletet többször megismétlik gyúrás közben. Amikor a nemez bizonyos tömörséget elért, a rudat kiveszik belőle s a nemezt széliében laposra összehajtogatva a fekvőpadhoz csap- dossák.”

A nemezt legnagyobb mennyiségben sátor borításához használták és használják. Ehhez százötven-kétszáz juh egy évi gyapja szükséges. A nemezsátor, a jurta berendezése is szabályokhoz igazodott, akárcsak a parasztházak rendje. László Gyula kutatásai alapján ismert a honfoglaláskori magyar nemezsátor összeállítása, szerkezete: „Fala ollószerűen összecsukható rácsból áll, melynek léceit a keresztezőpontokon bőrszí- jacskák kötik egybe. Könnyen összecsukható, így lóra málházható ... A felállítás és szétszedés asszonyi munka. Mikor már áll a körfal, akkor egy vagy két asszony villás rúddal magasra tartja a tetökeretet, s négy oldalról beillesztenek négy tetőrudat. A többi azután már egyszerűen megy. A jurta vázát nemezpokrócokkal fedik be, s át- és átkötik hevederekkel. A falra pedig először gyékényszőnyeg kerül, s ezt hengerítik körül nemezszőnyeggel. A tetőnyílásra is nemezszőnyeg kerül, s ezt zsineggel le lehet igazgatni. Az ajtót is rendszerint szőnyeg fedi. A tűzhely középen van, s a kör alakú jurta belsejében meg van szabva a család minden tagjának a helye.” Ez a rend évszázadok óta nem változott. A bejárattól jobbra eső területen tartották a nők

használati eszközeiket, a konyhai edényeket, felszereléseket, a szövéshez szükséges eszközöket és tárgyakat, ezek mögött volt az alvóhelyük, és itt aludtak a gyerekek is. A bejárattól balra, a férfiak oldalán kaptak helyet az ő munkaeszközeik és fekvőhelyük. A kettő között, a bejárattal szemben volt a „szentsarok” és a családi kincs helye.

A sátorborítókon kívül az asszonyok földre és falra kerülő takarókat is készítettek. Leginkább ősszel, a második nyírás után. Ezeken a tárgyakon figyelhetők meg leginkább azok a díszítőelemek (Nap, Hold, csillagok, égigérő fa), amelyek a hiedelemvilág részét képezik. Jelrendszerük, s a hozzájuk fűződő szokások sokasága hazánkban megtalálható még a XIX. század parasztságánál is. Gyökerei az európai parasztság hitvilágának minden területén fellelhetők. Ezek a motívumok megfigyelhetők az eredeti takarókon és a mai nemezkészítők alkotásain is. Az eredeti türkmén takarók fő jellemzője a széles barna szegély, valamint az ismétlődő, csigavonalszerű motívumok és a színek gazdagsága. Ezredévekkel korábban Ázsiában kialakult a nemeztakaróknak egy szabott-varrt változata is. Kirgiz nevén „sirdag”. A kész nemezből kivágják a mintákat, s azokat egymásba helyezik egy síkban. Az illesztésnél összevarrják, majd zsinórozzák. A szalagszövő szerkezet segítségével teveszőr vagy gyapjú fonalból sátorlekötő szalagokat szőttek.

A nemezből készült tárgyakhoz számos szokás, hiedelem fűződött. A XIII—XIV. századi utazók, követek írják, hogy a sátrak falain nemezből kivágott és körülvarrt istenek szolgálták az embert, védték a rossz, a gonosz, a szerencsétlenség ellen. Az emberek is szolgálták őket, ételük első falatjával, italuk elsőcsepp- jével őket kínálták meg. Ha nagy útra indult valaki, azt a legféltettebb, legfehérebb nemezszőnyegre ültették, úgy búcsúztak tőle. Dzsin- gisz kánt is ilyen szőnyegen emelték a magasba kánná választásakor. Hittek a fehér szín erejében, mely