Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 1. szám
EMBERARCÚNKAT Huszárik Zoltán teremtő ember volt, az alkotásaival torokszorító érzelmeket és gondolatokat kiváltó, a másokért a kor poklára szálló, önmagát elégető és szétosztó, mítoszt teremtő és önnön sorsában is mítosszá váló modern magyar prófétanemzedék tagja, Kondor Béla, Lati- novits Zoltán, Nagy László kor- és sorstársa. Mint Huszárik írta Lati- novits Zoltánról, olyan ember, olyan művész, „aki nem nyugszik a megnyirbált életlehetőségekben, meg akarja magát élni a legvégletesebb totalitásban, mer kockázatosán is élni, mer képzelete szelében haladni új és új partok felé.” Üstökös volt, nagyfényű, megtört ívű és mégis teljes pályájú. Sajátosan huszadik századi és sajátosan magyar. Domonyból, a galgamenti kis faluból elindulva pályája felfelé ívelő szakaszán, a főiskolai évek derekán kényszerpályára szorult: „Harmadéves voltam, amikor 1952-ben elbocsátották a főiskoláról .. Voltam olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajda- hunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem”. Tehetsége és hite révén („Az ember azt hiszem munkára, az élet megélésre született, egyikről sem szeretnék lemondani.”) elérte mindazt, amire elhivatottsága volt. Ötven évig és öt hónapig tartó élete, s ebből a mintegy negyedszázadot magába foglaló alkotói korszaka szinte csak egy villanása kultúránknak, de csodálatos, súlyos és örökfényű villanás, hiszen ezalatt születtek rövid- és nagyjátékfilmjei, közöttük a korszakot nyitó Elégia és a felejthetetlen Szindbád, és mellettük rajzok és festmények, monotípiák és linómetszetek, vers- és prózatöredékek, megvalósult és örökre papíron maradt forgatókönyvek, publikált és íróasztalfiókban rejtőző gondolatok. Egy szuverén életmű teljes értékű darabjai. Amíg el nem homályosodik a filmszalag, addig úgy él mindannyiunkban Krúdy hőse, a százhét nőt szerető, fagyönggyé is változó, álmodó és emlékező Szindbád-Latinovits, a mindent megértő és megbocsájtó Majmunka- Dajka Margit, a művészet és az ember igazát botladozva kereső Csontváry- figura; a párolgó, aranyló húsleves vagy az Elégia lovainak lemondó, a halál pillanatában már megtört fényű emberszeme, ahogyan azt Huszárik Zoltán megálmodta és időtlen tökéletességű filmképpé forgalmazta. Amíg el nem foszlik a papír, addig úgy marad meg szeműnk előtt a természet és az ember vágyva vágyott harmóniáját visszaálmodó Férfi madárral, a karikatúraszerűségében is fájdalmas Önarckép, a haldokló Szindbád lecsúszó testének tragikus íve, vagy a lányok, asszonyok, nők virágzó, dús érzékisége, ahogyan azt Huszárik Zoltán látta és fölényes rajzkészségével papírra vetette. Szívbe markolóan szól hozzánk a prózaversek belső ritmusával lüktető forgatókönyvtöredék: „Kicsi öregasszonyok; húzódnak a munkához, a mindent tevéshez; nézik az élet növekedését kertben, fákon, asztaltól- ágyig tipegő palántákon; görcsös ujjaik között melegszik csibe, szállnak a mosott fehérneműk; hozzájuk dörgölődzik macska és gyerek; köréjük sereglenek a tyúkok, hozzájuk szállnak a galambok, ők riadnak ajtónyitásra, csecsemősírásra ..Ebből örökbecsű műalkotás született, a Tisztelet az öregasszonyoknak. Emlékét elsősorban filmjei őrzik. Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Az az érzésem, hogy a filmrendező feladata is az, hogy a huszadik század új eposzainak nevet adjon. Tehát ezeket az elemeket, amiket napról napra kap az ember, valamiféle rendszerré szelídítse, vagy törvénnyé tegye, hogy ezek hétköznapi fogalmak legyenek és értelmeződjenek a másik ember számára is.” Hazai és nemzetközi elismerést szerző rövidfilmjei egytől egyig szenvedélyes, kutató, konok, rádöbbentő számbavételei a köröttünk lévő világnak, emberségnek és elembertelenedésnek, örömnek és fájdalomnak. A filmrendező Huszárik különösen fogékony volt a múlt s az emberi értékek folyamatos pusztulására; az életet az elmúlás, a halál aspektusából szemlélte és ábrázolta. „Sosem titkoltam, hogy engem az örök témák érdekelnek: születés, szerelem, szenvedés, halál, hit és hivatás. Ezek nem évülnek el, nem napi aktualitások, életünk elodázhatatlan kérdései és állomásai.” A választott témák többsíkú kibontása és ábrázolása, a válasz keresése, az örök emberi megkísértés és kézzel foghatóvá tétele izgatta és érdekelte. Mindent humanizálni igyekezett. A magyar lírai filmnyelv első, korszakot nyitó alkotásaként számon tartott Elégia kapcsán mondta: „Hiszem, hogy a dolgok és maga az ember is megváltoztathatók. Ennek a reményében készítettem első rövidfilmemet, az Elégiát, ahol is a ló emberi modell, tulajdonsági jegyei legalábbis antropomorfizálhatók. Az Elégia esetében a lóban az állat emberibb, mint a manipulált emberben az ember. Egy kiáltás szeretett volna lenni ez a film, emberarcúnkat követelve". S ez az áttételes megközelítés folytatódott négy évvel később is, a Capriccióban. „Ha valamit szorgalmaz a film, akkor azt, hogy az ember őrizze meg a gyermekkor képzelőtehetségét. Elviselhetőbb a világ képzelettel és hasznosabb is a létezés.” Ebbe a sorba tartozik a már direktebben komponált A piacere is, melynek indíttatásáról így vallott: „A halált szeretném kivédeni azzal. hogy megértetem. A tényt, hogy meghalok, meghalunk egyetemes ösz- szefüggésekbe kell helyeznünk. A személyes lét és a történelem kapcsolatát, kis és nagy sorsok egybefonódását, életek és tragédiák találkozását a végtelen vetületében kell vizsgálnunk. A kiutat, egy meghosszabbított élet lehetőségét próbálom szuggerálni, kínálni a nézőknek. Ez pedig spirituális következtetések nélkül aligha lehetséges." Életművében a rövidfilm és a játékfilm nem vált külön műfajjá. Minden megnyilvánulásában következetesen ugyanazt a mély humánumot fedezhetjük fel, csak a megközelítés módja változik. Hol szimbolikus és erősen
