Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 1. szám
trukció csendélet, s ez olykor ötvöződik a Gadányi festészetéből táplálkozó, finoman klasszicizáló hangvétellel. Az 1957-es Tavaszi Tárlaton azonban Kassák ismét — frissen festett — absztrakt képpel vett részt. Bár még további tíz esztendőn át hasonló felfogású műveivel önálló kiállításon idehaza nem jelentkezhetett, élete utolsó évtizedében újból kizárólag absztrakt műveken dolgozott, de műveit csak halála évében állíthatta ki a Fényes Adolf Teremben. Öregkori absztrakciója nagyrészt annak a Nyugat-Európából induló folyamatnak köszönhető, melynek nyomán megnőtt az érdeklődés a tizes—húszas évek „fehér foltjai", a kelet-európai klasszikus avantgarde iránt. Az egykori, még élő mesterek között Kassák előkelő helyet foglalt el. Idehaza alig vagy egyáltalán nem vettek tudomást festészetéről, ugyanakkor 1960 és 1966 között egymást követték nyugat-európai kiállításai Párizsban, Münchenben, Genfben, New Yorkban, Londonban és másutt. A nyugat-európai múzeumok és magángalériák ezekben az években kezdték Kassák-művekkel is gyarapítani gyűjteményeiket. Bálint Endre is rámutat, hogy az öregkori absztrakció alapvetően különbözik a korai művekétől, a békásmegyeri korszakról így ír: „mintha Kassák, a lírai költő képben festené meg verseit". Ez érvényes az idős mester absztrakciójára is. Költészete bensőséges, szubjektív hangú, hangulatfestészete pedig az absztrakció formanyelvén szólal meg. Kassák lírai absztrakciójában nyoma sincs a konstruktivizmus világnézeti szigorának, a képarchitektúrák geometriájának. Helyenként kifejezetten puha tónusfestészet ez, furcsa, szabálytalan elemekkel, s olykor még szürreális vonások is mutatkoznak benne. Maga Kassák azonban nem vett tudomást arról, hogy öregkori festészete nem egykori konstruktivizmusának leszármazottja. Igyekezett áthidalni a húszas és a hatvanas évekbeli művészete között tátongó esztétikai és stiláris szakadékot. Életműve töretlenségét többször hangsúlyozta nyilatkozataiban: „Nem tértem le az absztrakt vonalról, de itt (Békásmegyeren) lavírozott tussal néhány nagyobb méretű tájképet is csináltam ... Szeretni akkor is absztraktjaimat szerettem igazán.” Idős korában elért absztrakt festői sikerei fényében békásmegyeri munkálkodása jelentéktelen közjátéknak tűnt, de valójában öregkori festészetét alapozta meg ebben az időszakban. Ha tehette, közös tárlaton szerepeltette korai és újabb alkotásait, mindvégig kitartott a képarchitektúra elnevezés, mint egész konstrukKompozíció No. 13, 1962 tív ouvre-jére egyedül jellemző kategória mellett. A múlt és a jelen közé áhított egyenlőségjel nosztagikus tendenciákat szabadított fel művészetében: régi műveit vette kézbe ismét, újrafestette, átdolgozta és sorozatokban tette közzé korai képarchitektúráit. Ezzel gyakorlattá váltak a kettős keltezésű munkák, melyek így szimbolikus módon kiiktatták a kezdet és a szintézis között elmúlt éveket. Rendíthetetlenül hitt életműve egységességében: „saját műveimen is látom, hogy a konstruktív szemlélet és formarendszer nem kallódott el az esztétizmusban és pszicholo- gizmusban, mint az új irányzatok annyi émelygős és személyes változata." Kassák tehát nem érzékelte öregkori műveinek szubjektív-lírai töltését, és álláspontja a hatvanas évekre megmerevedett; a korai konstruktivizmus expresszioniz- mus- és szürrealizmus-kritikájára emlékeztető platformról bírálta az „elmozdult” művészeti horizonton felbukkanó új törekvéseket. A. G. Kompozíció, 1959
