Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
A hágai Bezuidenhout épülete, 1881 1785-ben Robert Barker ifjú ír festő, nem tudván eleget tenni hitelezői követelésének, az adósok börtönébe került Edinburgh-ban, egy sötét, alagsori cellába, ahol az egyedüli fényforrás a mennyezeten lévő kis nyílás volt, közel az oldalfalhoz. Amikor levelet kapott, azt csak úgy tudta elolvasni, ha a nyílás alá, a falra tette a papírlapot. Meglehet, e sajátos megvilágítás nyomán ismerte fel a felülről, szórt fénnyel megvilágított képben rejlő lehetőségeket. mert 1787-ben különleges festménnyel érkezett Londonba, és július 3-án szabadalmaztatta találmányát. A még kezdetleges próbálkozásnak tekinthető, Edinburgh látképét ábrázoló, hatalmas, téglalap alakú vásznat félkörben elhelyezve lehetett megtekinteni. Barker nem aratott sikert képével, s a nagy tekintélyű Sir Joshua Reynolds, a Royal Society elnöke udvariasan, de határozottan lebeszélte őt az efféle kísérletekről. Első megvalósult ilyen jellegű képénél többet árul el a szabadalmi leírás, melyben megfogalmazta találmánya lényegét. Eszerint a körbefutó vászonra festett tájkép vagy jelenet a megfelelő helyről szemlélve szinte ugyanazt a benyomást kelti a nézőben, mint ami az eredeti helyszínen tárulna elé 360 fokot körbefordulva. A hatás eléréséhez a legapróbb részletek, s főként a fény-árnyék hatások alapos megfigyelése és pontos rögzítése szükséges. Hasonlóképp fontos a kép elhelyezése, így e célra emelt épületet igényel: a vászon csak fe- rülröl, rejtett forrásból kaphat fényt, s be kell határolni a néző „mozgásterét", nehogy túl közel mehessen a képhez. A mennyezetet és a padlót pedig úgy kell kialakítani, hogy se a kép alsó-felső szélei, se a látványt megbontó elemek (külső fény, ablak vagy egyéb) ne látszódjanak. A kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazott alapelvek azután érvényesek is maradtak a rövidesen világhódító útjára indult körképek megvalósítása során. E sajátos műfaj mindig a művészet, az ismeretterjesztés, a technika és a szórakoztató ipar határmezsgyéjén pályázott a közönség elismerésére. Az emberi szem „becsapására" irányuló törekvés régi keletű a kétdimenziós művészetek történetében. A tér illúzióját keltő ábrázolásokra Pompei freskói, a perspektíva törvényeinek bravúros alkalmazására XVI. századi olasz falfestmények: Leonardo da Vinci, Hans Holbein, Filippo Brunellesci és mások anamorfó- zisai kínálnak számtalan példát, de ez a törekvés a mozgófilm kereteit is feszegeti: működik már több olyan térhatású mozi, melynek nézőtere fölé félgömbként borul a vetítővászon, s a hatás elérésében a lézertechnika és számítógép segédkezik. Ugyanakkor részben a mozgókép előhírnökének tekinthető az a körképekkel rokon egyesült államokbeli kísérlet, amikor a XIX. század közepén a föltekercselt vásznat úgy mozgatták, hogy a látvány azt a benyomást keltette a nézőben, mintha mozgó vonat vagy kocsi ablakán át követné szemével a tájat. A körkép műfajára az az időszak keltett igényt, amikor a XVIII, század utolsó harmadában már megnövekedett az érdeklődés a távoli tájak, városok és események iránt, de az újságok és a könyvek még nem váltak mindenki számára hozzáférhet övé. A körképek fénykorának XIX. század végi leáldozását pedig éppen a hitelesebben tájékoztató fénykép, majd a mozgófilm megjelenése idézte elő. A fönnmaradt körképek a szerencsés körülményeken kívül annak is köszönhetik a túlélést, hogy a körképfestő mesteremberek mellett nem egyszer igényes festők is tevékenykedtek a műfajban. Hihetnénk, hogy napjainkra a körkép már végképp túlhaladottá vált, pedig például az NDK- beli Werner Tübke most dolgozik azon a monumentális művön, mely- lyel a német Parasztháborúnak kíván emléket állítani. A körkép létrehozása le =nem becsülhető szakmai tudást igényel és igen munkaigényes folyamat. A sokszor ezerötszáz-kétezer négyzetméternyi felületű, kör alakban elhelyezett vásznat a néző szemszögéből homorúan kell rögzíteni a térhatás érdekében. Ennek következtében például az a vonal, amit a szemlélő egyenesnek lát, a vásznon ‘Valójában nem lehet egyenes. A kép vászonra festését az eredeti helyszínen készített számtalan vázlat, rajz, tanulmány előzte meg. A későbbiekben sokat segített e munkában a camera obscura, majd a fénykép, ám a mesterek többnyire röstellték, hogy a technika mankóira támaszkodtak, így általában megsemmisítették a felvételeket. A történelmi tárgyú képek esetében a helyszínrajzon kívül az egyenruhák, fegyverek és a korhúséget alátámasztó egyéb körülmények tanulmányozása szintén elengedhetetlen volt. Ezek után kezdődhetett a vászonra való átültetés. A vázlatokat általában négyzetekre tagolták, s részenként nagyították fel a képet, így tartva meg az arányokat; idővel a vetítőgép alkalmazása könnyíthette meg ezt a munkát. A jókora vásznak megfestését általában többen végezték, ugyanakkor a vászon közelében dolgozó festő nem láthatta át az egész felületet, ezért a munkát ősz- szehangoló, irányító emberre fontos 20
