Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
U. Schreier, Pozsony, 1480 Papírmerítés, japán metszet, XIX. sz. Középkori kódexírók Mesterművek bőrből, rongyból Az állati bőrök csak hosszas kikészítő eljárások után használhatók fel. A kikészítés során legfontosabb a cserzés, mely biztosítja a bőr hasznos tulajdonságait: tartósságát, puhaságát, vízhatlanságát és ellenállóvá teszi a baktériumokkal szemben. A legrégibb és legegyszerűbb az olajos cserzés. A legkitűnőbb és legkönnyebben formálható bőrt eredményezi a növényi cserzés, ám ez igen hosszadalmas eljárás. Euró- pa-szerte híres volt a magyar módra kikészített, timsós cserzésű ló-, marha- vagy bivalybőr, amely nagy szakítószilárdsága miatt a szíj- és hevederfélék készítésére volt kitűnő. Vízzel azonban kimosható ez a cseranyag. A krómsókkal kezelt bőrök viszont száradás után már sem hideg, sem meleg vízben nem áznak el. A vegyes cserzések egyesítik a különféle cseranyagok tulajdonságait, de minden esetben az elsőként alkalmazott eljárás a meghatározó. Végül a „csinozó" műveletek, a festés és a zsírozás teszi alkalmassá a bőrt a felhasználásra. A bőrkészítő mestereket többnyire az általuk használt cseranyagok szerint különböztették meg. A cserzővarga növényi cseranyagokkal érlelte a nyers bőrt. A tímár vagy csávás varga ásványi sókkal, az iíhás vagy lágy varga zsiradékokkal dolgozott. Korszakonként is változó a mesterek és mesterségük megoszlása, elnevezése. így a tímárságon belül különváltak a juh- és kecskebőröket feldolgozó tímárok a finomabb cipö- és kesztyűbőröket készítő francia tímároktól. A közönséges tímár viszont szattyános, ha juh- és báránybőrt készít, de a kecskebőrt ásványi sókkal kidolgozót már kordoványos- nak hívták. Ugyanakkor a XVIII, században „magyar kordovánnak" a növényi cserzésű kecskebőrt nevezték. A pergamen is bőrből készült, azonban kikészítése során teljesen elveszítette bőrre jellemző tulajdonságait. Jellegzetessége, hogy nem cserzik. Először meszes vízben áztatták, majd tisztítás után keretre feszítve szárították. A pergamenkészítésnek ez volt a legfontosabb művelete, hiszen a bőr rostjai ekkor rendeződtek át. Száradás után különböző felületi kezeléssel, hánto- lással, tajtkővel való dörzsöléssel tették simává a felületét. Az elsősorban írásra használt anyagot még a papír megjelenése után is sokáig használták. Az okmányok egy jelentős körét, a diplomákat, okleveleket, melyek maradandóságát tartalmuk miatt hosszú időre biztosítani akarták, még a XX. században is írták pergamenre. A kínai Caj-lun nevéhez fűződik a papírkészítés feltalálása, de valószínűleg egy már ismert technológiát alkalmazott az olcsóbb bambusznád és eperfaháncs feldolgozására. A papírkészítés európai meghonosodását két tényező siettette, segítette. Egyrészt az, hogy a mediterrán medencében használatos olcsó íráshordozó, a papirusz alapanyaga, a papirusznád kipusztult a X. század végén. Másrészt ez idő tájt már gombamódra szaporodtak a vízierőt kihasználó malmok. A XVIII, századig a papírt kizárólag rongyból készítették oly módon, hogy az összezúzott, péppé főzött anyagból szitával merítettek, ezt a lapot szárították, majd simították. A merítőszita használata miatt nevezik a mai napig merített papírnak a nem gépi gyártású papírokat. A XIII. század végétől drótból hajlított jelet helyeztek a merítőszitára, melynek nyoma meglátszott a kész papírlapon: ez a vízjel, ami megkülönbözteti egymástól a papírmalmokat. A papírkészítés és -használat szélesebb körű elterjedése teremtette meg a sokszorosító eljárások alkalmazásának lehetőségét, ezek között is a legfonto- sabbét, a könyvnyomtatásét. Az a hajtogatott, íves könyvforma, amit ma is a kezünkben tartunk, az I. században alakult ki. A pergamen- vagy papíríveket bőrszalagra fűzték, a fűzés nyomán, a cérna és a szalag kötésénél alakultak ki a könyvgerincen a bordák, illetve a könyv fejénél és lábánál az oromszegés. Az összefűzött könyvtesthez fatáblákat rögzítettek a fűzőszalag segítségével. Ezután beborították a táblákat. A könyvek külső díszítése, anyaguktól függően megelőzte vagy követte a könyv kötését. Az ötvösművű díszítést, amely gyakran elefántcsont tábla foglalata is volt, először elkészítette az ötvösmester, és a könyvkötő utólag erősítette a táblára. A különleges hímzett kötéseknél előbb hímezték a selymet, s utóbb kellő óvatossággal ragasztották a táblára. A bőr viszont szinte kizárólag a táblára feszítés és száradás után vált díszít- hetővé. Maguk a díszítmények is 34
