Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 4. szám
fedő- és tálfogókat, füleket leveles ágak váltják fel, a talapzat kagylós kialakítású, az edények gyakran áttört falúak, peremük hullámos. Ekkor jelentkezik először az erős meisseni hatás is, a virágdíszítményekben és a rátett domború fonatos díszben egyaránt. A festett díszítések csata-, vadász- és zsánerjelenetek, gyakran Watteau modorában. Ilyen ábrázolások díszítik a gyár termelésének ekkor már mind nagyobb részét alkotó, meleg italok (kávé, tea, csokoládé) tálalására szolgáló készleteket. Az 1760-as évektől a festett ábrázolás egyre jelentősebbé válik, 1765-től a sévres-i gyár hatása érezhető, majd az 1770-es évektől a meisseni hatás is erősödik. A gyár ekkori magas technikai-művészi színvonaláról tesz tanúbizonyságot az 1767—68-ban a zwettli apátság számára készült biszkvit asztaldísz, mely a korabeli ikonográfiái ábrázolások valóságos tárháza. A gyár működésének virágkora a Konrad Sörgl von Sorgenthal vezetése alatti időszak (1784—1805). Sorgenthal sikereit a kitűnően megválogatott, biztos rajztudású művész- tervező és mázkísérleteket folytató kémikusi-technológusi gárdájával éri el. A termékek minőségének javítása érdekében állandó kísérletek folytak a kifogástalan, fehér biszkvit masz- sza és az úgynevezett fond (a felületbe olvadó színalapozás) előállítására. Az európai porcelángyárakhoz képest korán megjelenik a klasszici- záló, majd az empire stílus. Görög, római és egyiptomi forma- és díszítménykincs felhasználásával és a különböző színű fond-ok, valamint a magas, reliefszerű aranyozás alkalmazásával a gyár ismét sajátos bécsi stílust alakít ki. A festett ábrázolások, főként az 1790-től a művészi irányítást végző Anton Grassi hatására, főleg mitológiai jelenetek, görög, római és egyiptomi ábrázolások, gyakran festmények másolatai. A festőtechnika egyre bravúrosabbá, s egyben a porcelántól idegenné válását mutatja az iparművészeti Múzeum fedeles díszvázája, melynek alapja mozaikberakást utánoz. A XIX. század húszas éveitől már mutatkoznak a hanyatlás jelei. A húszas években még kialakul egy egyéni, virágcsendéletekkel díszített porcelántípus. A csendéleteket készleteken, tányérokon, csészéken, de gyakran festményszerúen, nagyobb porcelánlapokon is alkalmazzák. A gyár utolsó technikai-művészeti csúcsteljesítménye a klasszi- cizáló, antik hősök alakjaival díszített Wellington készlet, melynek díszítésén a gyár munkásai több évig dolgoztak. 1827-től a gyár olcsóbb alapanyagra tér át, a termékek minősége romlik, komoly versenytárs a jó minőségű és olcsó cseh porcelán. Az egészen kezdeti időszaktól eltekintve — a gyár működésén végigvonul a plasztikai megformálás iránti igény. Ez Du Paquier idején az asztali edények fogóinak, a különböző szobaberendezési tárgyak, óraházak, gyertyatartók, állat alakú edények, dísztárgyak erősen plasztikus megformálását jelenti, de ritka az önálló plasztika. Az igazán magas színvonalú porcelánplasztikák a múlt század ötvenes éveitől készültek, ekkorra oldották meg az égetés során végbemenő zsugorodás okozta technikai nehézségeket. 1747-től 1776-ig Johann Josef Niedermeyer modell- mester határozta meg a porcelánplasztikák lágy, édeskésen rokokó stílusát, Anton Grassi 1776-tól már a klasszicizmus stílusában alkot. A mázatlan biszkvit szobrok, a dús aranyozás és a testetlen fehér porcelán kontrasztját hangsúlyozó csészék, tányérok nagy számban készültek a bécsi gyárban. A Du Paquier időszak porcelánjai néhány kivételtől eltekintve jelzetlenek; a rendszeres jelzés 1744-tól az osztrák címer: a lekerekített aljú pajzs, középen pólyával. E jel 1744— 49 között nyomott vagy bekarcolt, vörösen vagy feketén a máz felett festett. 1749-től rendelet írja elő a máz alatti festésű kék pajzsjegy használatát, mely 1827-ig különböző formai változatokban használatos. Az ilyen jelzéssel ellátott bécsi porcelánt hívja a köznyelv Alt-Wien, az 1827 után készült, fémbélyegzővel nyomott jeggyel jelzettet Neu-Wien porcelánnak. 1860—66-ig, a bécsi porcelángyár megszűnéséig ismét a máz alatti kék jegyet alkalmazzák. A bécsi porcelángyár — bár Meissen után Európa második porcelángyára — számos forma- és díszítőelem újító megteremtője, sajátos technikai fogások, porcelánedény és plasztika kialakítója. Különösen két termékeny időszakában, Du Paquier és Sorgenthal irányítása alatt, főleg az Alt-Wien korszakban művészileg egyedi termékek születtek, melyek fogalommá váltak, és Európa-szerte éreztették hatásukat. VARGA VERA Asbóth Sándor- Keszthelyen született 1810. december 18-án. A-család angol eredetű; nemességét a Nemeskéri előnévvel 1715-ben kapta. 1801-ben a Sopronban és Göttingá- ban tanult neves mezőgazdasági szakember, Asbóth János lőcsei és késmárki tanítóskodás után Festetics György meghívására a keszthelyi Georgicon tanára lett, néhány év múlva pedig a neves intézmény vezetője. Később Festetics gróf megbízására ő szervezte meg az első Helikon ünnepséget Keszthelyen. Asbóth János legidősebb gyermeke, az 1803-ban született Lajos az 1848— 49-es szabadságharc tábornoka volt. Hét évvel később született hatodik gyermekként Sándor, aki Keszthelyen kezdte iskoláit, majd a Selmecbányái akadémiára került. Mérnöki oklevelét 1834-ben kapta meg a pesti egyetemen. 1836-ban az ideiglenes hajózási intézethez került, 1844-ben az Országos Főépítészeti Hivatalhoz nevezték ki Temesvárra. Itt részt vett a folyamszabályozási munkálatokban. A temesvári haditanács a szabadságharc kezdetén megtagadta az engedelmességet a független magyar kormánynak. Asbóth ezért áthelyezte hivatalát Nagybecskerekre. A harcok megindulása után „Asbóth úr hazafias elhatározással azonnal kész volt életét, vérét és vagyonát mérlegre vetni, a delejtűt felcserélte a karddal és harczolt bátran, rendületlenül és híven kezdettől mindvégig” — írja róla 1853-ban Kossuth. Klapka hadtestében fogott fegyvert a császáriak ellen. 1848 decemberétől Vetter Antal törzskarában honvéd mérnökkari százados, majd 1849 májusától őrnagyként Kossuth kormányzói hivatalában a katonai osztály vezetője. Júliusban kapja meg az alezredes rendfokozatot. A függetlenségi harc során részt vett többek között a kápolnai, a nagysallói csatában és harcolt a szenttamási sáncoknál is. A katonai vezetés jelentős részével ellentétben nem tartozott Görgey hívei közé, mindvégig kitartott Kossuth mellett. Jelen volt Kossuth és Görgey aradi találkozóján, majd az emigránsokkal együtt ó is Törökországba menekült. A viszontagságos út után 1850 áprilisában érkeztek a kis-ázsiai Kütahyába, ahol másfél évet töltöttek. Az internáltak között Kossuth igyekezett továbbra is fenntartani a fegyelmet. Ennek érdekében több hivatalos levelet írt „Asbóth Sándor alezredes és vezérsegéd úrnak." A kütahyai tábort 1851. szeptember 1-én oszlatták fel. Szeptember 4-i dátummal a török hatóságok a menekültek többségéhez hasonlóan Asbóth számára is kiállítottak egy szultáni menlevelet. Kossuthot és társait a Mississippi nevű amerikai fregatt vette fedélzetére a Földközi-tengeren. A magyar emigráció vezetője néhány társával Angliába utazik, a többiek azonban tovább hajóznak Amerikába. Asbóth és társai 1851. november 10-én szálltak partra New Yorkban. A szabadságharc egykori mérnök alezredese igyekezett minél előbb munkát keresni az Újvilágban. Az év utolsó hónapjában odaérkező Kossuth támogatásával főmérnökként a Syracuse-i csatornaépítéshez kerül, majd a Szikláshegység ércbányáinak feltárásánál dolgozik. Később egy D. Baldvin nevű vállalkozóval társulva felállította Amerika legnagyobb acélkohóját. Az ígéretesnek induló vállalkozásnak az vet véget, hogy társa a cég pénzével megszökik. Később kinevezik New York város mérnökévé, a bitumenaszfaltot ő alkalmazza itt először járdaburkolásra. Tervet készített a New York-i Central
