Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 3. szám
Junót ábrázoló ónix kámea, XVI. sz. A művészi kővésésnek: a gliptiká- nak, amely a mélyítve vésett intag- liókat és a domborúan faragott kámeákat remekelte, csak múltja van. Ez a művészet több mint két évezreddel ezelőtt elérte a tökéletesség legmagasabb fokát, azóta lassan halódva, a múlt század folyamán pusztult el. Az egyiptomiak és babilóniaiak korában kizárólag gyakorlati célt szolgált a kővésés: agyagba karcolt szerződéseiket s egyéb írásaikat hitelesítették kőbe faragott pecsétjükkel. Az Egyiptom több pontján előforduló lágy kövek, az alabástrom és a márvány mellett idővel a keményebb karneol, kal- cedon, jáspis, ametiszt, lazúrkő is a megmunkálható kövek sorába került. A lágy köveket kézzel vésték, a keményebbeket íjjal forgatott kerék segítségével munkálták meg. Legelső ránk maradt ékszereik gyűrűk, melyek metszett pecsétköve az ó- birodalom idején hengeres, később szögletes alakú. A IV. dinasztia idején a földi és földöntúli élet szimbólumaként tisztelt szkarabeusz képét metszették ki köveiken. Az ókori Kelet másik nagy kultúr- népe, az asszírok henger alakú pecsétkövet használtak, melyek mélyítve vésett lazúrköből, hegyikristályból, kalcedonból, jáspisból, szerpentinből és néhány lágyabb kőből készültek. Az i. e. IV. évezredben készült, kettő-öt centiméter hosz- szú hengereket nyakba akasztva viselték, és pecsételéskor agyagba rótt szerződéseiken, leveleiken végiggörgették. Hérodotosz szerint Babilonban annyira általános volt a KRinCHK, DEmmBH pecsételóhenger használata, hogy ha valamelyik fél nem rendelkezett vele, ezt a szerződés szövegében külön megemlítették. E babiloni pecsőtelőhengereken találkozunk először a mitológiából vett jelenetekkel. I. Szargon akkád király Párizsban őrzött pecsételóhengere szimmetrikusan kétszer mutatja a mennyei bikát itató hős lzdubart. Az asszírok voltak az intaglio első mesterei. Mikor Schliemann feltárta Mükéné városát, számos remekművű vésett kő mellett egy kővésö műhelyt is talált: szerszámokkal, lencse alakúra csiszolt achátokkal, nyers és félig megdolgozott ékkövekkel együtt. Itáliában az etruszkok az egyiptomi szkarabeuszformát tartották meg, de köveik alsó, sima lapját az állatvilágból és a mitológia köréből kölcsönzött alakokkal díszítették. Karneolból, kalcedonból, hegyikristályból vésett köveiket gyűrűkbe foglalva, pecsételésre használták, de amulettként is hordták, a középső ujjat kivéve, bármelyik ujjon. Az etruszk kóvésés az i. e. IV. századig virágzott, később azonban a görög gliptika befolyása alá került. A kővésés virágkorában, az i. e. VI. században különösen a szamosziak tűntek ki. Az első görög kömetszö, akinek nevét Hérodotosz megőrizte, a szamoszi Theodorosz volt, állítólag ő véste Polükratész híres smaragdját. A görögöknél jelenik meg elsőként a kövön a művész neve. Az i. e. VI—V. században a görög kővésés a művészi tökéletesség azóta is utolérhetetlen foka. A művészek elhagyták a szkarabeusz-alakot, ovális, alul-felül lapos, legfeljebb kissé domború követ metszenek, melyek technikailag is remekek. Mai nagyítókkal nézve is kifogástalan, finom a kidolgozásuk. Arra is ügyelt a művész, hogy a kő színe összhangban legyen az ábrázolttal: Plútót, az alvilág istenét sötét színű kőbe, a duhaj Dionüszoszt ibolya- színű ametisztbe, a bájos Amphitri- tét tengerkék akvamarinba, MarA királyok imádása, hegyikristály intaglio, XVI. sz. Achát kámea, XVI. sz. szüaszt, a szatírt vörös karneolba vésték. Mivel ovális alakú kőbe nehéz úgy alakot szerkeszteni, hogy a teret kitöltse, szívesen alkalmaztak térdelő figurákat. Egyre nagyobb lesz a napi élet ábrázolásának jelentősége: muzsikáló nők, atléták, lovasok, harcosok képével találkozunk. Gyakran metszenek állatokat is: lovat, kócsagot, darvakat, kakast, sáskát. A IV. századig általában csak féldrágaköveket vésnek, ettől az időtől kezdve azonban már sűrűbben fordul elő a valódi drágakő is: topáz, akvamarin, almandin. A smaragd, a zafír és a rubin ritka — az Iparművészeti Múzeum Hé- raklészt ábrázoló ógörög smaragd intagliója már anyagánál fogva is igen értékes. A kővésés Nagy Sándor idejében élte virágkorát: Pürgo- telész, Lükomedosz, Daidalosz, Szkopasz nevét őrizte meg az emlékezet. Pürgotelész véste kőbe Nagy Sándor képét. E kortól fogva terjed az arcképek vésése, s ebben az időben keletkeznek az első domborúan vésett kövek: a kámeák, melyek kizárólag csak műtárgyak. Anyaguk úgyszólván kivétel nélkül finoman rétegezett achát, úgynevezett ónix. A felső tejfehér vagy gyengén kékes rétegből vésték ki a reliefet, a sötétebb alsó réteg szolgált háttérül. Ha a kő kettőnél több rétegű, a színhatás még gazdagabb. A drága- és féldrágaköveket foglalatba erősített gyémántszilánkkal vésték. Végtelenül finom munkájuk közben vízzel töltött üveggömböt vagy hegyikristályból köszörült nagyítót használtak. 26
