Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
Erdélyi uralkodók, Bécsben, 1734-ben készült sorozatból sarkas, nyugati divatú csizmát hord- tak-e. A viseletképek azonban vizsgálhatók az ábrázolásmód tartalma szempontjából is. A korábbi, XVII— XVIII, századi változatoknál mondhatni a „ruha teszi az embert” elv érvényesül. Az ábrázolt viselet részletekbe menő tárgyszerűsége ellenére tipizál is. Ez a szándék még azokban az esetekben is kitűnik, ahol a portrénak is tekinthető képen nem az arcmás hitelessége a hangsúlyozott, hanem például Rákóczi György vagy Báthori Zsigmond társadalmi állásának érzékeltetése. Mindez még világosabban fogalmazódik meg azoknál a képeknél, ahol a név már nem szerepel, s csak olyan megjelölések fordulnak elő, mint „egy magyar kálvinista diák”, „egy szász falusi bíró”, „egy mezőn sétáló román hegyipásztor”, „egy zsidó városi polgár” vagy „egy szász menyasszony". A XIX. század elejére lassan megváltozik a festett viseletábrázolások funkciója. A nyomtatott viseletalbumoknál folytatódik az a szemlélet, amelyet Marsigli lapjain figyelhetünk meg: a viseletkép, a táj- és népismereti leírások része. Ugyanerre az időszakra az uralkodó osztályok öltözéke a korábbinál nemzetközibbé válik, és a divat útmutatását követve gyorsabban változik. Akkoriban erről már a rendszeresen megjelenő divatújságok tudósítanak. A paraszti viselet önálló fejlődési irányt és ritmust követ, mint ahogy önállóan fejlődött a XVI. század óta a katonai egyenruha is. A festett viseletképek egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a színes és érdekes paraszti viseletek bemutatására. A hagyományok és a divatközlemények annyiban hatottak a népviseletképekre, hogy ez utóbbiakon is igyekeztek pontosan megrajzolni a ruhák szabásvonalait. A bácskai népöltözeteket Pacsich János nyugalmazott kapitány rajzain elölről és hátulról is megszemlélhetjük, hogy a szűr, a ködmön vagy köpönyeg formáját jól lássuk. A csoportképeken ugyanazon ruhadarab változataira figyelhet fel az érdeklődő. Még kisgyerek is feltűnik néhol, pontosan olyan ruhában, mint az apja vagy az anyja. Ebből is látszik, parasztgyerekről van szó, hiszen a polgári csemetéket a XIX. század elejétől kezdve sajátos gyermekruhákban járatták. Az akvarell, guache, színezett ceruza technikával készült alkotások későbbi metszetek alapjai is lehettek, de sokszor emlékképek vagy dokumentumok voltak. Magyarországon a XIX. században a rajzkultúra terjedésével az egyre szaporodó rajziskolákban, az elemi és szakoktatási intézményekben a kézimunkák egyik válfajaként tanították a rajzolás és a vízfestés alapelemeit. Növekedett a műkedvelők száma, akik a látványos népviseletekben festői témát találtak. Az ismeretlen vagy a művészek között számon nem tartott kéz munkáját ebben a korszakban a „népszerűnek” nevezett (nem művészi igényű) művészethez sorolhatjuk. Ezt a műfajt, az amatőr rajzolás továbbélése mellett a XIX. század végétől kezdve az egyre nagyobb teret hódító fényképezés váltja fel. Ebben a folyamatban különleges hely illeti meg a színezett fotót, hiszen az ekkor festői feladatokat is vállaló fényképezés még nem képes e feladat megoldására, de a dokumentáló hűséget illetően tovább jut, mint a festészet. VEREBÉLYI KINCSŐ 4 O Nagykikindai szerbek, 1899
