Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 3. szám
álarcos táncjátékokat. Ez azért bizonyos, mert egy évvel Mátyás trón- ralépte előtt (1457-ben), amikor V. László követséget küldött VII. Károly francia királyhoz, hogy kérjék meg számára annak leánya kezét, a király az ötszáz tagú magyar küldöttség tiszteletére olyan nagyszabású lakomát és ünnepséget rendezett, hogy annak külsőségeivel és eseményeinek leírásával még kétszáz év múltán is foglalkoztak a történetírók. Ez a lakoma tehát, amely bővelkedett álarcos táncos mutatványokban, divatos moresca- táncban, táncos körjátékban és dramatizált táncos némajátékban, akárcsak Európa sok más főurának, Mátyásnak is követendő példaként szolgált. S mivel házasságkötésével még tovább nőttek a kulturális igények és követelmények, gyakorta ápolnia is kellett e magasabb fejlettségű szórakoztatási formákat. Nem véletlen tehát, hogy nemcsak zenés, de látványos lakomáiról is maradt feljegyzés, miszerint Mátyás nem kímélt költséget, ha arról volt szó, hogy vendégeinek meglepetésszerű közjátékokkal szolgáljon. S ha ő maga nem is vett részt bennük, bár kitűnő táncos hírében állott, ha nem is komponált táncszámokat, mint Lorenzo di Medici, azért a ko- reografált táncmű: a ballo mégis az ő uralkodása alatt talált otthonra a magyar királyi udvarban. Mivel Beatrix nápolyi környezetéből, családjának, rokonainak ugyancsak fényűző udvaraiból sem hiányzott a reneszánsz-kori balett-látványosság, feltételezhető, hogy a tánc népszerűsége a házassággal tovább fokozódott. Bonfini feljegyzéseiből arra is joggal gondolhatunk, hogy Beat- rixet még saját táncmestere is elkísérte Magyarországra, hiszen akkoriban az volt a szokás, hogy a maestro di ballók követték úrnőiket utazásaikon. Az olaszhoz hasonló magyarországi tánckultúra kiteljesedését Heltai Gáspár feljegyzései is alátámasztják. Mátyás legszívesebben idegen művészek társaságát igényelte: az építészek, szobrászok, muzsikusok mellett akrobatákat, színészeket, bohócokat, Bonfini szerint mímusokat, táncmestereket s táncosokat is hívott udvarába, hogy körükben a kor színvonalán szórakozzon és szórakoztasson. Heltai szerint a királyné is „hozata ki tsúfokat, tántzolókat, mindenféle síposokat, lantosokat, hegedűsöket, mert ezekben Beatrix királyné asz- szonynak igen nagy kedve és gyönyörűsége vala.” Udvari mulattató, 1490 Nyugati mintára bár, de a magyar reneszánsz korában megindult a művészi tánc fejlődése a színpadi táncművészet felé vezető úton. Mátyás halálával azonban megtorpan a fejlődés, és több mint száz évig stagnál, annak ellenére, hogy Mátyás trónutódai köztudottan nagyon szerették a táncot. Csakhogy II. Ulászló udvarában a tánc ismét mint tánctermi társastánc volt jelen; a szórakozásokon, hajnalig tartó mulatozásokon minden művészi célt és tartalmat nélkülözve, a nemes ballare helyett pusztán az unaloműző dan- zare szenvedélyének hódoltak. Míg tehát a spanyol, olasz, portugál és más táncos mulatságok, utcai felvonulások ekkorra már az uralkodók hatalmát és városuk gazdagságát reprezentáló monumentális látványossággá, udvari színjátékká fejlődtek, az ifjú és könnyelmű II. Lajos királynak a budai palota falain kívül megrendezett harci játékai és felvonulásai csak arra törekedtek, hogy minél olcsóbban minél vaskosabb szórakozási lehetőséget nyújtsanak. így azután a budai udvarban tomboló „furor saltationis" (eszeveszett táncolás) egyre torzabb tükörben láttatta a gyengekezű II. Lajost és környezetét. Nem hiába mondta rá „tajtékozva” Szapolyai János a mohácsi csata után: „Bestye Táncos király, perdidisti regnum Hungáriáé!” — akkorra már mindazon érték háttérbe szorult, amit történelmünkben és művészetünkben Mátyás és kora megteremtett. KAÁN ZSUZSA Zenészkocsi 5