Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
aa 1933 telén Otto Klemperer, akinek nevét Furt- wánglerével, Bruno Walterével és Toscaniniével együtt emlegetik, Wagner Tannháuserét vezényli a berlini Állami Operaházban. A díszpáholyban ott tapsol Hitler, ahogy egy hónappal korábban is maga Hindenburg kancellár tűzte a művész mellére a Goethe emlékérmet. Mindez mit sem változtat Klemperer eltökéltségén. Alig néhány hét múltán elhagyja a náci Németországot. Búcsúkoncertjeit a kontinensen Bécsben és Budapesten tartja. A frissen alakult Budapesti Hangversenyzenekar élén arat tomboló sikert Weiner, Bartók, Beethoven és Richard Strauss műveit dirigálva. Majd elhajózik Amerikába, ugyanannak a nagy emigrációs hullámnak a taraján, amely Thomas Mannt és Albert Einsteint is az Újvilágba menekítette. Az elsők között tér vissza Európába a háború végén, hogy érthető türelmetlenséggel ott folytassa életművét, ahol a történelem félbehagyni kényszerítette. Annál is inkább, mert az amerikai tartózkodás nem bizonyult pályája magasra ívelő szakaszának. Leveleiben, magánbeszélgetésekben Klemperer többször utalt arra, hogy nehezen igazodott Los Angeles zenei világához, nemigen akarta művészetét a divatos amerikai muzsikával, Gerschwinnel vagy a dzsesszel népszerűsíteni. Korlátozva érzi magát Klemperer azért is, mert az emigráció tizenhárom esztendejében operai karmesterként egyáltalán nem volt alkalma tevékenykedni. De legsúlyosabban elhatalmasodó betegsége árnyékolta be a kaliforniai éveket. Klemperer 1885-ben született, tehát 48 éves, amikor Európát elhagyja. Ereje és művészi teljesítőképessége teljében érzi magát. Am életének hatodik évtizede egyszerre szörnyű testi megpróbáltatásokkal kínozza meg. A horgas-hatalmas óriás, akinek fáradhatatlanságáról legendák keringenek, megroppan az agyvérzés két egymást követő rohama alatt. 1939-ben súlyos agyműtéten esik át — félsikerrel. Kétséges, hogy karját, ujjait képes lesz-e mozgatni valaha. Mindenesetre a hangversenyrendezők nem hisznek a csodákban. És Klemperer hiába ad koncertet a saját költségén, bizonyítandó, hogy változatlanul ura képességeinek és a zenekarnak is — a közönség részvétlennek mutatkozik. Úgy tűnik, fogadott hazájában végleg leírták. Az újrakezdéshez csak Európában nyílhat tér. Az első turné mérlege sem egészen pozitív. Stockholm, Párizs ünnepli, de a salzburgi Ünnepi Játékokon állapota rosszabbodása miatt a részvételt közvetlenül a bemutató előtt le kell mondania. Ebben a helyzetben éri Tóth Aladár budapesti meghívása: fogadja el az Operaház zenei irányítói posztját. Tóth Aladár a felszabadulás után veszi át legrangosabb zenei intézményünk igazgatását. Az európai tekintélyű zeneesztéta és kritikus, a magyar baloldali művészértelmiség politikai magatartásáért és tévedhetetlen zenei ízléséért egyaránt tisztelettel övezett alakja vele akarja felszámoltatni a háborús években eluralkodott provincializmust, ami a műsorpolitikát és az előadások színvonalát egyaránt fenyegette. Klemperer tétovázás nélkül igent mond. Hogy miért érezte ennyire csábítónak a romjaiból alig tápászkodó magyar főváros hívását, erről keveset tudunk. Talán fülébe csengett még az 1933-as búcsúhangverseny húszperces tapsvihara? Vagy hálás volt a bizalomért? Az operai munka lehetőségéért? Annyi bizonyos, hogy 1947. október 9-én megérkezik a Keleti pályaudvarra és a magyar zenei élet kivételes szerencséjére csaknem négy esztendőn át gazdagítja a koncerteket és operaprogramokat nagyszerű produkcióival. Pedig Tóth Aladár választása kezdetben nem talált egyöntető helyeslésre, sőt valóságos sajtópolémiát robbantott ki. Ne felejtsük: a koalíciós politika időszakában vagyunk, amikor minden művészi esemény a pártok pozícióharcának támaszpontjává válhatott. A baloldali, kommunista és szociáldemokrata újságok zenekritikusai lelkesednek Klempererért, a polgári orgánumok többnyire fenntartásaikat hangoztatják. Többen hivatkoznak arra, hogy a külföldi vendégkarmesterek szerződtetésének rendszere a klikkekre tagolódó magyar Operaházban nemigen vált be, mutatja ezt Nikitsch vagy Gustav Mahler pánikszerű menekülése a vezetői posztról. Másoknak éppen Klemperer személye ellen van kifogásuk. A „jólértesültek” tudni vélik, hogy Fritz Busch, sőt Bruno Walter szerződtetéséről is kecsegtető tárgyalások folytak, és Tóth Aladár túl hamar kötelezte el magát a rokkant Klemperer mellett. De szóbeszéd tárgya volt Klemperer rabbiátus, botrányhősködésre hajlamos természete is. Az alkalmasságára és teherbírására vonatkozó kételyekre Klemperer mindjárt a bemutatkozó koncerten megfelel. A program fénypontja Beethoven Hetedik Szimfóniája, amelyet Wagner a „tánc apoteózisa" jelzővel illetett, és egyike a zeneirodalom legsodróbb opusainak. Tátrai Vilmos koncertmester a próbára úgy emlékezik, hogy figyelmeztetést kaptak: türelmesen várják ki, amíg Klemperert a dobogóhoz támogatják és a zenekar állva hallgassa meg Tátrai üdvözlő szavait. De a szépen kitervelt protokoll felborult. Klemperer nem vette tudomásul, hogy a zenekar áll, felnyitotta a partitúrát, és mielőtt a koncertmester mondókájába kezdhetett volna, beintett. Természetesen egyetlen hangszer sem szólalt meg. De ez Klemperert láthatólag nem feszélyezte. Nem ültette le a zenészeket és nem kezdte elölről a vezénylést. Artikulátlan hangon énekelte a szimfóniát, önmagának dirigálva, mígnem a zenészek észbe kaptak, és sorra bekapcsolódtak hangszerükkel a fergeteges dúdoláshoz. A szimfóniát egyvégtében, leállások-kiigazítások nélkül „próbálta le”, de olyan delejes erővel, hogy mindenkit magával ragadott. A grandiózus teljesítményt — most már a koncert ítészeként — Jem- nitz Sándor a Népszavában örömmel nyugtázza. „A záróütemek elhangzása után mintegy mély álomból felocsúdva, a meglepetés zavart mosolyával tekintettek egymásra és a nézőtér sorai felé a zenekari tagok: Valóság ez? Vagy csoda történt velünk? De önfeledtségünkben mindenre képessé ihlette meg játékunkat ez a vezénylőpálca nélkül valamennyiünket megbűvölő karmester.” Jemnitz szemléletesen érzékelteti Klemperer eszköztelenségét, a betegség kényszeréből erényt kovácsoló sajátos dirigensi stílusát. „Otto Klemperer esete klasszikusan példázza, hogy nem a vezénylő mozdulatok festői szépségén, érdekességén múlik a karmesterek igazi hatása ... 34
