Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
r A magyar református egyház úrasztali edényei közé a réztálak, tányérok, kelyhek, kannák és kancsók 1562 után kerültek. Ebben az évben mondta ki a debreceni hitvallás az úrvacsora edényeiről, hogy ezek lehetnek aranyból, ezüstből, rézből, ónból, bármiféle ércből, cserépből, sőt még fából is. A reformáció svájci, radikális kálvini ága tehát elvetette a korábbi gyakorlatot, mely szerint a szentségek kiszolgáltatására csak nem rozsdásodó edényeket lehet használni. Ebből következett, hogy a római katolikus mise- kelyhek belsejét, az ostyatartók felületét, még ha rézből készültek is, mindig bearanyozták. A nemesfémekhez képest jóval olcsóbb rézedények alkalmazása nagy előnyt jelentett a szegény falusi eklézsiák számára, mert ahol nem volt gazdag patrónus, aki ezüstkelyhet, -poharat, -kannát adományozott a templomnak, ott a gyülekezet tagjai réz- vagy ónedényeket használtak. A drávacsepelyi egyházközségben például az 1816-os leltár szerint „két aranyozott réz pohár, egy kisded réz kanna, egy aranyozott réz tányér, két czin tál” volt. A Tolna megyei Nagyszékely leltára szerint a gyülekezet két réz úrasztali kely- hét Bribach János debreceni mester készítette 1794-ben. A XVII—XVIII, századi összeírások is említenek rézedényeket, általában szűkszavú leírással, de néha ilyen megjegyzéseket találunk: „egy velenczei réz tányér” (Kesznyéten, 1693), „egy török réztálatska" (Sajóbábony, 1735). A török rézművesség ma is világhírű, és a hódoltság korában az országos vásárokon a török, örmény kereskedők sok rézedényt árultak. Hazánkban a nagyobb városokban dolgoztak rézművesek. A háztartási edényszükségletet főleg ők elégítették ki, de csak néhány helyen volt olyan nagy a számuk, hogy céhet alakítsanak. Az országos nyilvántartás szerint a XVIII—XIX. században kilenc sárgaréz- és tizennégy vörösrézműves szervezet működött 1872-ig, a céhrendszer megszűntetéséig. A debreceni Református Kollégium Múzeumának munkája a rézedények gyűjtésére is kiterjed. A munkát könnyíti, hogy a használaton kívüli régi tányérokról, kelyhekről, kannákról, kancsókról az egyházközségek úgy vélekednek, hogy múzeumban a helyük. A múzeum gyűjteményében jelenleg 31 rézedény van. Tiszamogyorósról egy sárgaréz kelyhet és egy sárgaréz kenyérosztó tányért kapott a múzeum. A kehely a XVII. században készült Debrecenben, ugyanis a kehely oldalára vésett rombuszos mintát a debreceni ötvösök gyakran használták az 1600-as években. A részarányos díszek a késő reneszánsz stílusra, a félTiszamogyorósi tányér Bagaméri kanna 32 KELYHEK holdak pedig a török hatásra utalnak. Barokk hatás érezhető a tányéron, melynek hullámos peremén belül félköríves száron elhelyezett nagy tulipánokat, középen nagy pünkösdi rózsát látunk. A kehely kissé primitív dísze rézműves munkára vall, de a kenyérosztó tányér ötvösmű, bár mesterjegyet nem találunk rajta, hiszen csak a nemesfémből készült tárgyakat kellett mester-, vagy városjeggyel ellátni. A tányér a XVIII, század elején készült. A múzeum kiállításán látható egy aranyozott vörösrézből készült keresztelő készlet, amit a debreceni Nagytemplomban használtak. A kannán és tálon vésett felirat olvasható: „Ezen keresztelő edényt a’ Debreczeni Réformáta Szent Eklésia készítette a' maga költségén 1751-dik Esztendőben". A kannán MM mesterjegy található, vagyis az edényeket Marjalaky Mihály debreceni ötvös készítette. Rézművesek nem foglalkoztak aranyozással, Marjalaky pedig ötvös volt, tehát a mesterjegyét feltüntette a kannán. A készlet méreteiben is méltó a Nagytemplomhoz, mert a tál átmérője 57, a kanna magassága 27 centiméter. Szükség volt ilyen méretű edényekre, mert előfordult, hogy húsvétkor harminc csecsemőt kereszteltek a Nagytemplomban. A készlet meglehetősen puritán, semmi különleges dísz nincs rajta az aranyozáson kívül, ami lekopott róla a sok használat miatt, ezért csináltattak helyette később ezüstkészletet. 1784-ben „tekintetes, nemzetes, vitézlő Széky Pál úr és felesége, tekintetes, nemzetes Várady Borbála asszony" két vörösréz úrasztali bortartó kannát, vörösréz keresztelő kancsót és tálat ajándékozott a tisza- igari eklézsiának. Az adományozás tényét mind a négy edényre rávésették. A két sima testű, díszítetlen kanna formája megegyezik a korabeli ónkannák alakjával, de a keresztelő edény inkább kávéskancsóhoz hasonlít, melynek körteidomú testéhez kissé otrombán csatlakozik a kiöntő. Az idézett, szerénységre aligha valló, hosz- szú szöveget a kancsó fedelére vésették. Különlegességnek számít a panyolai gyülekezettől kapott vörösréz bortartó kanna. A nemes vonalú edényen két díszítmény látható: a szájperemre illesztett, hullámosra cifrázott sárgaréz pánt és a kiöntő alá vésett egyszarvú (unicornis) figurája, fölötte beütött évszám: 1809. Rendkívül érdekes az egyszarvú ilyen késői ábrázolása, hiszen a világi és egyházi ikonográfiában, illetve jelképrendszerben nálunk főleg a XVI—XVII. századból maradt fenn. Az egyszarvú Jézus és Szűz Mária, az ártatlanság, a szűziesség szimbóluma volt. Más különlegessége is van a kannának: az
