Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
években, amikor első műveit festette, az egész nemzet tragikus kort élt meg. Gyerekember volt még, amikor Kolozsvárott idősebb kollégiumi társai fegyvert fogtak a szabadságharc védelmében, átélte a lesújtó tényeket a világosi fegyver- letételről, az aradi tizenhármak kivégzéséről. Érezte az elnyomatás keserveit, hallott elfogott barátokról, látta a gyászoló özvegyeket és árvákat, az egész ország összeomlását. Nélkülözve, küszködve fogott festési tanulmányaihoz. A mindennapi kenyérért olykor-olykor cégtáblákat festett Brassó, Nagyszeben boltjainak. Végre Münchenbe került Piloty iskolájába. Itt festette első igazi történelmi képét: II. Lajos holttestének feltalálását a mohácsi csata után. Ezután készült Do- bozy című festménye is. Ugyanakkor, amikor Székely ezzel a két képpel foglalkozott, festette meg tanára, Piloty azt az óriási történelmi alkotást, amely később a Szép- művészeti Múzeumba került. Ezen Néró császár látható, amint Róma égését nézi. Kettőjük felfogásának, egész érzésvilágának különbözőségét mutatja képeik összehasonlítása. Piloty a világtörténet testes köteteiből kiemelt egy jelenetet, amelyet elég hatásosnak vélt arra, hogy a közönséget lekösse szokatlansá- gával és merész kiélezettségével. Ugyanabban az időben Székely Bertalan, a tanítvány szerény és szürke műhelyében szintén történelmi dráma megfestésével volt elfoglalva. De a hozzávaló tárgyat nem történelmi könyvekből emelte ki, mint mestere, hanem magával hozta egy valóban átélt dráma emlékét: az ösz- szeomlott ország sorsát. Átélni ezeket a drámáktól terhes időket más volt, mint történeti könyvekben lapozgatni. Kettőjük között éppen az a nagy különbség, hogy Székely történelmi festészete nem mesterséges kitalálás, hanem valódi élmény. Pilotynak szüksége volt a gazdag szerelésre, a látványosság bőségére, ha meg akarta élénkíteni az idegen témát. Székely mohácsi képén ilyesmit nem találunk. Szívéhez közel álló témáját méltatlannak találta volna külsőséges rátétekkel cicomázni. Székely történelmi művei éppen ezeknek a vonásoknak a révén emelkedtek valóban történeti magaslatra. Amikor ezek a művek először jelentek meg a közönség előtt, nem értették meg ugyan szorosan vett, művészeti jelentőségüket, de megértettek mást, azt az indítékot és hangulatot, amelyből ezek a művek megszülettek. Székely, anélkül, hogy kereste volna, megtalálta a hangot, amelyen megérthették mondanivalóját. Müncheni magányában ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták, amelyek akkor minden jóravaló magyar embert. Kifejezte az egész nemzet érzelmeit. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy Székely első történeti képeit fillérek összerakos- gatásából, közadakozásból vásárolták meg a Nemzeti Múzeum számára. II. Lajos holttestének feltalálása című képét gyűjtőívek segítségével vették meg. Dobozyról festett művének megvásárlására a Fejér megyei nők, az „Egri nök”-re az egri nők adták össze a pénzt. A szabadságharc és az elnyomatás tragikus éveit a magyarság sokáig nem tudta elfelejteni. Lassan-lassan azonban elfordult tekintete a keserű közelmúlttól és kezdte figyelmét a jövő megalapozására fordítani. Székely művészetében is megtaláljuk ezt a lassú változást. Inkább a szorosan vett művészi problémák felé fordult, hogy végül nagy falfestményeiben és a hozzájuk készült kartonokban minden addig végzett munkájától eltérő stílust teremtsen meg. Ezt azonban a közönség már nem értette meg. A régi benső kapcsolat megszűnt, az együttérzést a közönség hűvös tisztelete váltotta fel. De volt még más momentum is, amely elkeserítette. Abban az időben erősen különválasztották a művészképzést a rajztanár-neveléstől. A két szakon mások voltak a hallgatók és mások a tanárok is. Székely Bertalanra a rajztanárok akkor meglehetősen egyoldalú oktatását bízták, és éveken keresztül olyan dől-' gokkal kellett vesződnie, amikre sem kedve, sem ideje nem volt. Mindez a csalódottság és a ki nem elégítettség érzését keltette benne a műtermen belül és a katedrán egyaránt. Lyka Károly ilyesformán fejezte be interjú-előadását: Mintha most is magam előtt látnám érdekes alakját. Minden reggel Lotz Károllyal együtt végigmentek az And- rássy úton. Székelyen az örökös malaclopó köpönyeg, szájában az elmaradhatatlan szivarcsutak, amelyre húszszor is rágyújtott. Meg-meg- álltak, vitatkoztak. Két jó barát, aki elválaszthatatlan volt és akik között semmi, de semmi közös vonást nem lehetett volna felfedezni. KEMÉNY ISTVÁN MAGYAROK MAGYAROK SZERKESZTI JUHÁSZ GÉZA JlJtiABA VfZA >'Wy mifaml.......................... > ... f ŰLÁií GABOR; £Íétmh*tg?<>U memk , . <. > * JGBASA HAGY SÁR DOH . mfai fan*iiaínVi .<♦.& $ 1945 elején, amikor a Dunántúlon még javában folytak a hadműveletek, az ország „ideiglenes fővárosában”, Debrecenben a nagymúltú Ady Társaság választmánya határozatot hozott egy irodalmi folyóirat kiadásáról. A számtalan technikai nehézség közepette különös gondot okozott a címadás: hosszas viták után a Magyarok címet választották, hogy tanúskodjanak a nemzet jobbjai nevében a történelmi és kulturális folytonosság mellett. Akkor még nem tudhatták, hogy a kibontakozó magyar demokrácia első irodalmi lapjának első száma éppen áprilisban fog megjelenni, nagyjából akkor,' amikor a hitleri német hadsereg utolsó egységei is elhagyják az ország területét. A folyóirat első szerkesztője Juhász Géza és Kéry László volt. Programadó cikkében Juhász Géza „Ady nevével" köszöntötte az olvasókat, de nem csak mint a lapot indító kulturális egyesület névadóját, hanem azt a költőt is üdvözölte, akinek „egész költészete a kikerülhetetlen megújhodás bizonyságtétele". Cikkében Debrecen kiegyenlítő szerepének folytatásaként a népi és urbánus ellentétektől megosztott irodalmi élet egységének helyre- állítását, a szellemi és társadalmi demokráciáért folyó következetes harcot jelölte meg legfontosabb céljának. A korábbi két táborra szakadást, mint „korunk immár túlhaladott vitáját” búcsúztatta. A gondolati egység igényének jegyében indult lap első számainak összeállítását nemcsak a szerkesztői vágyak, hanem a körülmények is befolyásolták. Tartalma azonban arról is tanúskodik, hogy igénybejelentése reális volt. A demokratikus örökség vállalása, a szellemi élet különböző árnyalatainak együttes fölmutatása jól látható törekvés: a lap közli Révai József egyik Ady-tanulmányát, s az 1918-as polgári forradalomról szóló írás első mondata is félreérthetetlenül a társadalmi megújulás szükségességét vallja: „Az első világháború végén, 1918-ban, valósággal predesztinálva volt Magyarország a forradalomra." Csak egyetlen szám készült azonban Debrecenben. Májusban az Ideiglenes Kormánnyal együtt a lap szerkesztősége is a fővárosba települt, ettől kezdve 1946 augusztusáig a szerkesztőségnek debreceni és budapesti címe is volt. A Debrecenben maradt Juhász Géza szerepe fokozatosan csökkent, majd névlegessé vált, 1947 végén pedig Kolozsvári Grandpierre Emil vette át a lapot Kéry Lászlótól. Az 1945 júliusában megjelent második szám fájdalmas kötelességének tett eleget: az eltelt év tragikus eseményei közepette elpusztult alkotókról emlékeztek meg a pályatársak: Cs. Szabó László Szerb Antalt, Lengyel Balázs Sárközy Györgyöt, Sőtér István Halász Gábort búcsúztatta, Rónay György pedig Szabó Dezsőre emlékezett. A Budapestre költözés és a helyzet viszonylagos rendeződése a szerzők körének bővítésére is lehetőséget adott. A folyóirat hasábjain olyan eltérő életútú és világképű alkotók írásai sorakoztak egymás mellett, mint Lukács György, Füst Milán, Márai Sándor és 29
