Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
Déry Tibor Füst Milán az akkori fiatalok: Vas István, Weöres Sándor, az induló Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János. Ebben az időszakban a Magyarok nemcsak az irodalomban törekedett a sokszínűségre, hanem a testvérmúzsákra is figyelt. Szőlősy András Bartókról emlékezett meg, a képzőművészeti rovatban Szőnyi István és Egry József egy-egy képének elemzése mellett az Európai Iskola művészcsoport kiállításáról jelent meg kritika. Az életben maradás mámorító élménye, 1944 tragédiái után a szellemi kiegyenesedés viszonylag konfliktusmentes időszakát követően azonban hamarosan a Magyarok közvetlen politizálástól tartózkodó lapjaira is beszűrődtek a társadalom átalakulásának, öntisztító harcainak hullámai. Az érdeklődés középpontjában természetesen az írók Igazolásának kérdése állt. Irodalmunk időszerű kérdései címmel bontakozott ki az e kérdéshez szorosan kapcsolódó vita. A kérdéskör ugyanis gyorsan kikerült az irodalom, a szellemi élet berkeiből a pártpolitika szempontjait fokozottan érvényesítő Vas István Pilinszky János 30 napilapok oldalaira. Az irodalom újbóli kettészakadásának veszélye ellen lépett föl a Magyarok, mintegy a Nyugat és a Magyar Csillag hagyományainak örököseként. Mindez nem jelentette az esetleges konfliktusok elkendőzését: a folyóirat szívesen adott teret az egymással ütköző nézeteknek, hogy megkönnyítse az ellentétek feloldásához vezető párbeszéd kialakulását. Egyaránt szót kapott például az élesen eltérő véleményt képviselő Vas István és Király István. Álláspontjuk különösen az irodalom társadalmi szerepéről vallott elképzelésükben ütközött. Vas István a korábbi évek tapasztalatai alapján a szellemi fertőzések legveszélyesebb terjesztőjének a politikát tartotta. A babitsi hagyományra emlékezve így ír: „Európában nem volt szellemi csoport, mely a világháború alatt olyan fényesen állta volna ki a humanizmus próbáját, mint a Nyugat nagy nemzedéke." Ennek jegyében mondja: „Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk." Ezzel a művészetfelfogással áll szemben az a lassanként kialakuló új realizmus eszmény, amelynek nevében Király István a társadalom nagy mozgásaitól való távol- maradást kárhoztatja, s melyért a Magyarok irányvonalát is elítéli. „Az író — egy kis töredéktől eltekintve — nem tudott elhelyezkedni az új magyar életben, kívül van a társadalmon" — írja. A szerkesztőség a lapot érő vádak leszerelésére és cáfolatára Zelk Zoltán A pártos éneke című versét közli: „Légy pártos költő, pártján / csak nékik! a szegénynek! / Sorsuk kormos, de attól / lesz fényes majd az ének!” A kibontakozás útját azonban nemcsak a többé-kevésbé termékeny (vagy a szerzők hibáján kívül terméketlen) polémiák egyengették, hanem konkrét javaslatok vagy a február—márciusi számban kiírt novellapályázat is. Az eredményhirdetés — a korra jellemző gyorsasággal — júniusban volt, az első díjasok között Déry Tibor, Mándy Iván,. Ottlik Géza, Sőtér István nevét olvashatjuk. Az építés ars poeticáját (mely akár a lap programjaként is fölfogható) Cs. Szabó László, a Magyarok egyik jellegadó munkatársa fogalmazta meg, egy 120 kötetre tervezett alapkönyvtárként használható sorozat vázlata előtt: „A magyarságban ma a nemzeti meghasonlás és a népi újjászületés hullámai metszik egymást. Testvéreket veszít el, akiket tegnap még honfitársainak tudott, de földet tud maga alatt, amelyet tegnap még angol mozícsillagoknak, bajor grófoknak és repedt címerpajzsoknak müveit. Kiloccsant velővel ráomlott az ország, de rögtön nekiláthatott egy új országalapításnak, amely pontosan olyan lesz, amilyen a bátorsága. Nagy népek döntenek fölötte, de sorsa változatlanul olyan lesz, amilyen az erkölcse ... Megírtam nemegyszer, s rögeszmének is vállalom, hogy kis nép csak nagy műveltséggel kongathatja meg az óriások tág lelkiismeretét.” Ahogyan az apolitikus vagy közvetlenül nem politizáló irodalom egyre inkább távol került a szocialista realizmus e korra jellemzően leszűkített normáitól, ez az elgondolás sem verhetett gyökeret szélesebb rétegekben. A mind jobban éleződő társadalmi küzdelmek közepette a Magyarok egyre inkább irodalomcentrikussá vált. Az is utal erre, hogy — Illyés Gyula néhány versétől eltekintve — egyetlen népi író, de a hazatért emigráns írócsoport sem publikált itt. Mindebben persze nem a még Debrecenben megfogalmazott program feladását kell csupán látnunk, hanem más meginduló folyóiratok (Válasz, Fórum, Valóság) kéziratelszívó hatását is. A végeredmény azonban az volt, hogy a Magyarok körül már 1946-tól ritkult a levegő, noha 1949-es megszűntéig színvonala változatlan maradt. Első megjelenése, mely Magyarország felszabadulásával is egybeesett, olyan korszak kezdetét jelentette, mely egyaránt hőskora volt a társadalomnak, a szellemi életnek és ezen belül az irodalomnak is. Az indulás célkitűzéseinek helyességét a lap máig időtálló írásain kívül az is bizonyítja, ahogy a második évet záró számban a szerkesztést gyakorlatilag már egyedül végző Kéry László fogalmazta újra a folyóirat célkitűzéseit: „A Magyarok programja nem változott. Ma is a legkötetlenebb eszmemozgás helye akar lenni, ma is igényt támaszt urbánus, népi és minden részirodalommal, ma sem tüntet semmiféle félrevonulással, csak éppen érdeklődésének középpontjában olyasvalami van, ami nem esik mindig pontosan egybe napjaink futó érdeklődésével.” írását így fejezi be: „ha valaki veszi a fáradságot és az irodalmi kritika komoly érvelésével bizonyítja be, hogy rosszul valósítottuk meg, amire vállalkoztunk, ítéletét elfogadjuk. Egyről azonban nem győzhet meg bennünket: hogy arra a folyóirat-típusra, amelyet mi akarunk, nincs szükség." GRÓH GÁSPÁR
