Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
Székely Aladár: Ligeti Miklós, 1910 k. Kerny István fotómontázsa, 1930 napjainkban oly sikeresen alkalmazott mozaikkép sem újkeletű találmány. A Fényképészeti Lapokban már 1887-ben olvashattunk a „senki arcképéről". Ez nem más, mint több azonos állású és méretű portrékép egyes részleteinek egy képmezőbe vetítése. A portréfényképezés fejlődésének következő jelentős állomása az amatőrfotográfia térhódítása volt. A műkedvelők nagy érdeme, hogy felvételeiken nem a műtermi díszletek, a drapériák és gipszoszlopok között örökítették meg modelljeiket, hanem saját környezetükben. A portréfotográfia fél évszázadon át azért nem változott, mert mindig a megrendelők ízlését kellett kiszolgálnia. Az emberek viszont mindig szebbnek, mu- tatósabbnak akarnak látszani, mint amilyenek. A műtermi környezet, a jelmezek és a díszletek, valamint a jótékony retus alaposan megváltoztatta a valóságot. A további fejlődést a fotókiállítások eredményezték. Magyarországon a század- fordulótól láthat rendszeresen fényképtárlatot a nagyközönség. A portréfotókon jól elkülöníthető stílusjegyeket fedezhetünk fel. A XIX. század végét és a XX. század első évtizedeit a festőiség jellemezte. Ekkoriban a fotósok egy része arra törekedett, hogy alkotásaik minél inkább festményre emlékeztessenek. Ennek érdekében alkalmazták az úgynevezett nemes eljárásokat (guminyomás, brómolajnyomás), és igyekeztek a fekete-fehér fényérzékeny nyersanyagot színessé, festményvászon-szerűvé varázsolni. Ugyanebben az időszakban azonban feltűnt néhány, új szellemben gondolkodó portréfotográfus is, akik rátaláltak azokra a sajátos kifejezőeszközökre, amelyek csak a fényképezésre jellemzőek. Semleges háttér előtt, részletgazdagon, széles tónusskálával és éles objektív-rajzolattal örökítették meg modelljeiket. Székely Aladár, Pécsi József, Rónai Dénes több évtizedes munkássága meghatározta a realista portréfotográfia fejlődési irányát. Székely Aladár 1906-ban nyitott műtermet Budapesten, s rövid időn belül népszerűvé vált. A XX. század elején kibontakozó modern magyar képzőművészeti és irodalmi élet képviselői sorra kamerája elé ültek. Az 1914-ben megjelenő írók, művészek című fotóalbumában a kor haladó értelmiségének portrégyűjteményét hagyta ránk a fotográfus. Ezt az albumot tekinthetjük az első, nyomdai sokszorosítással készült művészi portréalbumnak. Néhány évvel később még egy jelentős munkája jelent meg: a hét eredeti Ady- fényképet tartalmazó kis kötet, amely a költő halála után látott napvilágot. Az első világháborút követően a magyar fotókultúrában feltűnt egy új téma, amelyre Balogh Rudolf hívta fel kortársai figyelmét: „a magyar falu, a magyar táj és a magyar fajta napsugaras Kálmán Kata: Kis Sándor kohász, 1931 k. 22
