Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
arcképek élethíren 1839-ben, a fényképezés eljárásának közkinccsé tételével az emberiség régi vágya teljesült; Daguerre találmánya révén bárki objektív képet alkothatott a valóságról. Ez volt az a társadalmi igény, amely a maradandó fénykép feltalálását szorgalmazta. A portréfestök, legyenek bármily tehetségesek is, ritkán voltak képesek oly élethűen megörökíteni az arcvonásokat, mint a fényképezés. A fotográfia ráadásul gyorsabban, olcsóbban és igény szerint több példányban készülhetett. Nem csoda tehát, hogy a XIX. század első felében mindinkább feltörekvő polgárság mindjárt magáénak érezte ezt az új ábrázolási módot. Ezentúl már nemcsak a nemesi családok őrizhették meg őseik emlékét a kastélyok és paloták termeit díszítő portrékon, hanem bárki, aki lefényképeztette családtagjait. A dagerrotípia kezdetben (1839—1840) még nem volt alkalmas portréfelvételek készítésére. Az ezüstözQtt rézlemezre — gyenge fényérzékenysége miatt — hosszú időt kellett exponálni. Közben a modell gyakran elmozdult, s így életlenné vált a felvétel. Ekkoriban még a fényképezőgép objektívjének fényerőssége is igen gyenge volt. Ez utóbbin segített a magyar származású, Bécs- ben élő Petzval József matematikus, aki elkészítette az első fényerős portréobjektívet. Már 1839- ben hozzáfogott a képélesség és fényerősség Ismeretlen szerző: Petőfi Sándor (dagerrotípia,) szempontjából egyaránt alkalmas portréobjektív számításaihoz. Munkáját 1840-ben siker koronázta. Számításai alapján a legjobb bécsi optikus, Voigtländer állította össze a korábbi objektívtípusoknál 16-szor nagyobb fényerejű lencse- rendszert. A találmány rövid időn belül az egész világon ismertté vált. A Petzval-féle arckép-objek- tívvel már másodpercek, sőt a másodperc tört része alatt is éles, jó minőségű portréfelvételeket exponálhattak a fotográfusok. 1841-től tehát semmi akadálya sem volt a fényirdák gyors elterjedésének. Magyarországon is ebben az évben nyílott az első dagerrotíp-műterem. Tulajdonosa Marastoni Jakab festőművész volt. Őt és később még sok társát a portréfestmények iránti megcsappant igény vitte rá az új mesterség elsajátítására. Marastoni fotográfusi tevékenységéről először a Der Spiegel számolt be 1841. június 26-án. Egy héttel később pedig a Pesti Hírlap riportere méltatta felvételeit; „Oly élethíven s meglepő pontossággal láttuk néhány ismerősünket e modorban a szó legteljesebb értelmében hajszálnyira lemásolva, miképp eddig még a legművészibb ecsetnek sem sikerült." A nagyközönség érdeklődését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Pesti Műegylet 1841. júliusi tárlatán már húsz portré dagerrotípiát állított ki Marastoni, a nézők nem kis csodálatára. És ezzel nemcsak első hivatásos fényképészünket, Ismeretlen szerző kettős portréja (dagerrotípia, 1850 k.) hanem az első kiállító fotográfusunkat is tisztelhetjük személyében. Az ezt követő években sorra nyíltak Pesten és Budán a fotográf műtermek, amelyek kizárólag portréfényképezésre rendezkedtek be, így többek között a Strelisky-mű- terem alapításáról 1843-ban tudósít a korabeli sajtó. Sajnos az 1840-es évekből kevés szignált dagerrotípia került elő, ezért az első portréisták munkásságát főleg az írásos emlékek alapján rekonstruálhatjuk. Ebben az időszakban készült Petőfi Sándor hiteles arcképe is. Az ismeretlen szerző munkája hosszas hányódás után került elő, meglehetősen rossz állapotban. Escher Károly 1955-ben restaurálta az eredeti felvételt. Fényképtárainkban több százezerre tehető a név szerint azonosított portréfelvétel, amelyek színészekről, művészekről, írókról, költőkről, politikusokról, közéleti személyiségekről készültek. Különösen nagy portréfotó gyűjteményt mondhat magáénak a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, a Színházi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum. Az 1850—60-as években, az önkényuralom idején felerősödött Magyarországon egy, a nemzeti öntudatot erősítő hagyomány: a magyar függetlenségért, a polgári átalakulásért küzdő ismert személyiségek portréképeit kezdték gyűjteni az emberek. Korábban litográfiákat sokszorosítottak e 20
