Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)

1985 / 2. szám

A néprajztudományban számon tar­tott legnagyobb népcsoportunk, a kunok életét és műveltségét a XVII—XVIII, századtól viszonylag jól ismerjük, elsősorban Györffy István néprajzi kutatásai alapján. Ám az 1239. évi első beköltözésüktől a XVII. századig eltelt idő alatti itt­létükről, itteni történetükről viszony­lag kevesebbet tudunk, s erről a történelem és a néprajz módszerei­vel, eszközeivel sok újat már nem is tudhatunk meg. A „forrásanyag" feltárása ma már a régészet felada­ta. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Szolnok Megyei Múzeumok Igazga- gatósága által szervezett feltárások kiindulópontja az volt, hogy a kunok­nak a középkori magyar feudális ál­lamba való beilleszkedése jobban kimutatható régészetileg, mint a honfoglaló magyaroké. A kunok ugyanis a nemzetiségi társadalom­nak, bár feudális elemekkel átszőtt fokán, de még nem szervezett osz­tálytársadalomban élve kerültek feu­dális környezetbe. Úgy véltük, hogy a még régészetileg megfigyelhető pogány temetkezési szokások és vi­selet alapján újabb adatokkal segít­hetünk képet alkotni arról, hogy mi­lyen volt a kunok műveltsége a be­költözés évtizedeiben, s régészeti bizonyítékokat szerezhetünk a kun népesség feudalizálódásáról. A régé­szet feltárta forrásanyag szintén meglehetősen csekély. Néhány, az előkelők temetkezéséről valló ma­gános síron kívül elsősorban a temp­lomokat körülvevő temetőknek az előző korszakokhoz képest viszony­lag szegényes leletanyagára és a mindeddig igen gyér településfeltá­rásokra szorítkozik. Az pedig bizo­nyosnak látszik, hogy a betelepedés időszakában a kun köznép már sok- síros szállástemetőkbe temetkezett, s így e köznép megismerése tovább­ra is régészetileg tudományos kulcs­kérdés és feladat. A régészeti feltárások igazolták és újabb kérdésekkel gazdagították az előzetes feltételezéseket. A Karcag mai határában, Asszonyszálláson, Or- gondaszentmiklóson végzett teme­tőfeltárások hitelesítették a Kiskun­ságban feltárt régészeti anyagot. A Kiskunságban Szabó Kálmántól és Papp Lászlótól feltárt, valamint az általunk megásott, s az előbbiekkel rokonságot mutató, ugyancsak Kar­cag környéki szállástemetők a tör­téneti források tanulságaival egybe­hangzóan azt bizonyítják, hogy a XIII. század végére a temetőkkel együtt a kunok viszonylag állandó települései is kialakultak. Ebből az következik, hogy az ismert szállás­temetők leletegyütteseiből rekonst­ruálható műveltség a kényszerű feu­dal izálódás és a népek közti kap­csolatok alapján már nem „érintet­len". S ez kötelező erővel írja elő a kutató számára a korabeli magyar kultúrával való összehasonlítást, jól­lehet a történeti források perdön­tőén bizonyítják, hogy a műveltségi szempontból több rétegű, vegyes ké­pet mutató temetők a kunok hagya­tékai. A kunok a királyi vármegyékbe nem tartozást, bizonyos önállóságot és nemesi jellegű kiváltságokat élvező helyzetéből következően megtarthat­ták régebbi viseletűket, s ezért még a XIV. századi sírokban sem ritka a keleti viselet. A férfisírok jellem­zője a veretes öv, s a mell magassá­gában a kaftánra varrt díszes fém­korong vagy szögletes lemez. A női sírok közül keleti viselet maradt meg például Asszonyszállás teme­tőjének 239. sírjában, ahol két bronz­csatot és pártamaradványt találtunk. Az ide temetett kislány ugyanis csak úgy használhatta a ruháját ékesítő két övcsatot, hogy az egyikkel a nadrágját (bugyogóját) erősítette a testére, a másikkal meg kaftánsze­rű kabátját fogta össze. Keleti jel­legű, de más típusú viselet őrződött meg Orgondaszentmiklóson. Az 59. sírban egy átfúrt pénzdarabot, vala­mint tőle jobbra és balra a mellka­son egy-egy kerek üvegtükröt talál­tunk. A pénzdarab nyakékként szol­gált, az üvegtükrök valamikor a mell­tájékon a ruhát díszítették. A kidolgozásuk révén keleti erede­tűnek mutatkozó viseleti elemekből még egy réteg elemezhető ki, s ez a környező szláv népekkel való kap­csolat hatására utal. Ilyen elemek a három gömbbel tagolt karikájú nagy, ezüst fülbevalók. Ezek párhuzamait a Balkánon és a pogány litván szál- lástemetökben találtuk meg, s ilye­nek a keleti típusú oroszlánt és a Sárkányölő Szent Györgyöt gyalo­gosnak ábrázoló övveretek is. A te­metkezési szokások elemzése szin­tén újabb részletekkel gazdagította a kunok műveltségére vonatkozó is­mereteinket. Erre jó példa az, hogy Asszonyszállás és Orgondaszentmik- lós temetőjének több sírjából az el­temetett koponyája alól valamilyen ürömféle (Artemisia) került elő. Az ürömnek gyásznövényként való hasz­nálatát középkori temetőből mind ez idáig nem ismertük. Ezek a nö­vénymaradványok néhány, eddig nem kielégítően magyarázott köz­mondásunk és szólásunk alapját, s magát a népszokást őrizték meg szá­munkra. Ezek a szólásmondások: nincsen öröm üröm nélkül, minden örömbe vegyül egy kevés üröm; örö­me ürömmé vált. Az eddigi magyará­zatok szerint az üröm csak hasonló hangalakja miatt került gyász értel­mében az öröm mellé, ennek ellen­párjaként. A régészeti feltárások azonban azt bizonyítják, hogy az ürömnek valóban gyásznövényi sze­repe volt, s növényföldrajzi elterje­dése megegyezik a kunok lakta te­rületekkel. A kun szállások, települések régé­szeti kutatásának mindmáig legna­gyobb gondja, akárcsak minden ag­rártelepülés kutatásáé az volt, hogy miként léphet túl az eddigi eredmé­nyeken, amelyek az összefoglalások­ban is csak a települések egy-egy elemére, például a lakóházra, a tü­zelőberendezésre vonatkoztak, s tud-e és hogyan tud a társtudomá­nyoknak megbízható adatokat kínál­ni a kutatott települések típusáról, belső szerkezetéről és építményei­ről. A XVI. század végén elpusztult Orgondaszentmiklós ásatásakor, 1971-től kezdve mód nyílt arra, hogy a beltelkekre vonatkozó ásatási ada­tokhoz jussunk. Ha ezeket szembe­sítjük a történeti és néprajzi ada­tokkal, s az eddigi föltevésekkel, bizonyos fokig valósághűbb képet kaphatunk a kunok megtelepedésé­ről. A településen két beltelket tár­tunk fel. Az egyiken felszínre hoz­tuk egy cölöpszerkezetű, 10x4 mé­teres alapterületű, nyitott, állattar­tási, esetleg takarmányozási célo­kat szolgáló építmény, és egy 14 mé­ter hosszú, hat méter széles, há- romosztatú lakóház maradványait, továbbá egy földbe ásott építmény részletét. Feltártunk több szabadté­ri tüzelőhelyet és sárgára tapasz­tott, kör alakú munkateret, s elő­kerültek egy kör alaprajzú, hat mé­ter külső átmérőjű épület, valamint földbe ásott nádfalazatok (szélfogók) megégett maradványai. A lakóház végében egy vízlevezető árok nyo­maira, 30 méterrel odébb pedig a garádgyakerítés (állati trágyából ra­kott kerítés) maradványaira, köztük szabadtéri kemencére, munkaterek­re és szemétgödörre bukkantunk. A lakóház körüli építmények felte­hetően ugyanannak a XV—XVI. szá­zadi belteleknek a részei voltak, amelyek központi épülete az akkor az Alföldön általánosan elterjedt há- romosztatú, zárt tüzelős, így leg­alábbis a szobában lepadlásolt la­kóház volt. A belteleknek azonban volt egy centrális épülete is. Ez nem­csak kör formája miatt sejtet sokat, hanem amiatt is, hogy a lakóház va­lószínű bejáratával szemben, attól hét méterre állott. Míg a lakóház bejárata délkeletre nézett, a kör ala­kú építményé északra. Ezt az épü­letet csupán nyáron lakták, s bizo­nyára ezért tették bejáratát a leg­hűvösebb oldalra. A megtelepedő, de még jurtákban lakó állattartó né­pek körében ma is megfigyelhető, hogy a jurtának (mivel ők már nem mozdítják) szilárdabb alapot készí­tenek, például faalapra szerelik vagy körbetapasztják. E kör alakú épít­mény mérete szintén leginkább egy jurta-nemezsátor méretének felel meg. A kunok jurtáiról szóló XIV. századi híradások szintén azt a vé­leményünket erősítik, hogy ez a fel­tárt alap egy már állandó szálláson felállított, rögzített jurta maradvá­nya. S ez az építmény nem volt A KUNOK LETELEPEDÉSE 14

Next

/
Thumbnails
Contents