Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
A néprajztudományban számon tartott legnagyobb népcsoportunk, a kunok életét és műveltségét a XVII—XVIII, századtól viszonylag jól ismerjük, elsősorban Györffy István néprajzi kutatásai alapján. Ám az 1239. évi első beköltözésüktől a XVII. századig eltelt idő alatti ittlétükről, itteni történetükről viszonylag kevesebbet tudunk, s erről a történelem és a néprajz módszereivel, eszközeivel sok újat már nem is tudhatunk meg. A „forrásanyag" feltárása ma már a régészet feladata. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Szolnok Megyei Múzeumok Igazga- gatósága által szervezett feltárások kiindulópontja az volt, hogy a kunoknak a középkori magyar feudális államba való beilleszkedése jobban kimutatható régészetileg, mint a honfoglaló magyaroké. A kunok ugyanis a nemzetiségi társadalomnak, bár feudális elemekkel átszőtt fokán, de még nem szervezett osztálytársadalomban élve kerültek feudális környezetbe. Úgy véltük, hogy a még régészetileg megfigyelhető pogány temetkezési szokások és viselet alapján újabb adatokkal segíthetünk képet alkotni arról, hogy milyen volt a kunok műveltsége a beköltözés évtizedeiben, s régészeti bizonyítékokat szerezhetünk a kun népesség feudalizálódásáról. A régészet feltárta forrásanyag szintén meglehetősen csekély. Néhány, az előkelők temetkezéséről valló magános síron kívül elsősorban a templomokat körülvevő temetőknek az előző korszakokhoz képest viszonylag szegényes leletanyagára és a mindeddig igen gyér településfeltárásokra szorítkozik. Az pedig bizonyosnak látszik, hogy a betelepedés időszakában a kun köznép már sok- síros szállástemetőkbe temetkezett, s így e köznép megismerése továbbra is régészetileg tudományos kulcskérdés és feladat. A régészeti feltárások igazolták és újabb kérdésekkel gazdagították az előzetes feltételezéseket. A Karcag mai határában, Asszonyszálláson, Or- gondaszentmiklóson végzett temetőfeltárások hitelesítették a Kiskunságban feltárt régészeti anyagot. A Kiskunságban Szabó Kálmántól és Papp Lászlótól feltárt, valamint az általunk megásott, s az előbbiekkel rokonságot mutató, ugyancsak Karcag környéki szállástemetők a történeti források tanulságaival egybehangzóan azt bizonyítják, hogy a XIII. század végére a temetőkkel együtt a kunok viszonylag állandó települései is kialakultak. Ebből az következik, hogy az ismert szállástemetők leletegyütteseiből rekonstruálható műveltség a kényszerű feudal izálódás és a népek közti kapcsolatok alapján már nem „érintetlen". S ez kötelező erővel írja elő a kutató számára a korabeli magyar kultúrával való összehasonlítást, jóllehet a történeti források perdöntőén bizonyítják, hogy a műveltségi szempontból több rétegű, vegyes képet mutató temetők a kunok hagyatékai. A kunok a királyi vármegyékbe nem tartozást, bizonyos önállóságot és nemesi jellegű kiváltságokat élvező helyzetéből következően megtarthatták régebbi viseletűket, s ezért még a XIV. századi sírokban sem ritka a keleti viselet. A férfisírok jellemzője a veretes öv, s a mell magasságában a kaftánra varrt díszes fémkorong vagy szögletes lemez. A női sírok közül keleti viselet maradt meg például Asszonyszállás temetőjének 239. sírjában, ahol két bronzcsatot és pártamaradványt találtunk. Az ide temetett kislány ugyanis csak úgy használhatta a ruháját ékesítő két övcsatot, hogy az egyikkel a nadrágját (bugyogóját) erősítette a testére, a másikkal meg kaftánszerű kabátját fogta össze. Keleti jellegű, de más típusú viselet őrződött meg Orgondaszentmiklóson. Az 59. sírban egy átfúrt pénzdarabot, valamint tőle jobbra és balra a mellkason egy-egy kerek üvegtükröt találtunk. A pénzdarab nyakékként szolgált, az üvegtükrök valamikor a melltájékon a ruhát díszítették. A kidolgozásuk révén keleti eredetűnek mutatkozó viseleti elemekből még egy réteg elemezhető ki, s ez a környező szláv népekkel való kapcsolat hatására utal. Ilyen elemek a három gömbbel tagolt karikájú nagy, ezüst fülbevalók. Ezek párhuzamait a Balkánon és a pogány litván szál- lástemetökben találtuk meg, s ilyenek a keleti típusú oroszlánt és a Sárkányölő Szent Györgyöt gyalogosnak ábrázoló övveretek is. A temetkezési szokások elemzése szintén újabb részletekkel gazdagította a kunok műveltségére vonatkozó ismereteinket. Erre jó példa az, hogy Asszonyszállás és Orgondaszentmik- lós temetőjének több sírjából az eltemetett koponyája alól valamilyen ürömféle (Artemisia) került elő. Az ürömnek gyásznövényként való használatát középkori temetőből mind ez idáig nem ismertük. Ezek a növénymaradványok néhány, eddig nem kielégítően magyarázott közmondásunk és szólásunk alapját, s magát a népszokást őrizték meg számunkra. Ezek a szólásmondások: nincsen öröm üröm nélkül, minden örömbe vegyül egy kevés üröm; öröme ürömmé vált. Az eddigi magyarázatok szerint az üröm csak hasonló hangalakja miatt került gyász értelmében az öröm mellé, ennek ellenpárjaként. A régészeti feltárások azonban azt bizonyítják, hogy az ürömnek valóban gyásznövényi szerepe volt, s növényföldrajzi elterjedése megegyezik a kunok lakta területekkel. A kun szállások, települések régészeti kutatásának mindmáig legnagyobb gondja, akárcsak minden agrártelepülés kutatásáé az volt, hogy miként léphet túl az eddigi eredményeken, amelyek az összefoglalásokban is csak a települések egy-egy elemére, például a lakóházra, a tüzelőberendezésre vonatkoztak, s tud-e és hogyan tud a társtudományoknak megbízható adatokat kínálni a kutatott települések típusáról, belső szerkezetéről és építményeiről. A XVI. század végén elpusztult Orgondaszentmiklós ásatásakor, 1971-től kezdve mód nyílt arra, hogy a beltelkekre vonatkozó ásatási adatokhoz jussunk. Ha ezeket szembesítjük a történeti és néprajzi adatokkal, s az eddigi föltevésekkel, bizonyos fokig valósághűbb képet kaphatunk a kunok megtelepedéséről. A településen két beltelket tártunk fel. Az egyiken felszínre hoztuk egy cölöpszerkezetű, 10x4 méteres alapterületű, nyitott, állattartási, esetleg takarmányozási célokat szolgáló építmény, és egy 14 méter hosszú, hat méter széles, há- romosztatú lakóház maradványait, továbbá egy földbe ásott építmény részletét. Feltártunk több szabadtéri tüzelőhelyet és sárgára tapasztott, kör alakú munkateret, s előkerültek egy kör alaprajzú, hat méter külső átmérőjű épület, valamint földbe ásott nádfalazatok (szélfogók) megégett maradványai. A lakóház végében egy vízlevezető árok nyomaira, 30 méterrel odébb pedig a garádgyakerítés (állati trágyából rakott kerítés) maradványaira, köztük szabadtéri kemencére, munkaterekre és szemétgödörre bukkantunk. A lakóház körüli építmények feltehetően ugyanannak a XV—XVI. századi belteleknek a részei voltak, amelyek központi épülete az akkor az Alföldön általánosan elterjedt há- romosztatú, zárt tüzelős, így legalábbis a szobában lepadlásolt lakóház volt. A belteleknek azonban volt egy centrális épülete is. Ez nemcsak kör formája miatt sejtet sokat, hanem amiatt is, hogy a lakóház valószínű bejáratával szemben, attól hét méterre állott. Míg a lakóház bejárata délkeletre nézett, a kör alakú építményé északra. Ezt az épületet csupán nyáron lakták, s bizonyára ezért tették bejáratát a leghűvösebb oldalra. A megtelepedő, de még jurtákban lakó állattartó népek körében ma is megfigyelhető, hogy a jurtának (mivel ők már nem mozdítják) szilárdabb alapot készítenek, például faalapra szerelik vagy körbetapasztják. E kör alakú építmény mérete szintén leginkább egy jurta-nemezsátor méretének felel meg. A kunok jurtáiról szóló XIV. századi híradások szintén azt a véleményünket erősítik, hogy ez a feltárt alap egy már állandó szálláson felállított, rögzített jurta maradványa. S ez az építmény nem volt A KUNOK LETELEPEDÉSE 14