Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
korsóját 1814-ben Veszprémben csináltatták. A debreceni fazekasok közül Fülöp Gáspár, Papp Mihály, Tőkés József nevét olvashatjuk a korsókon és a kantákon. Ismerve a cserépedények törékenységét, érthető, hogy a leltárakban szereplő tárgyak közül nagyon kevés került a református egyházi múzeumok, Sárospatak, Debrecen, Pápa, Kecskemét gyűjteményébe. Olykor már az összeírás szövege utal a pusztulásra. A Tolna megyei Gyön- kön jegyezték fel 1820-ban: „egy tarka korsó, mellynek párja Kováts Ádám kurátorságában el tört." Fogyóeszköz volt a cserépedény még a parókiákon is, ahol pedig féltő gonddal őrizték a ritka szép edényeket. Egy-egy korsó élettartama átlagosan kilenc év volt. Méltán jegyzi meg tehát a Fejér megyei iszka- szentgyörgyi eklézsia 1820-as leltára: „vagyon egy tzifra tserép korsó, mellyet Kriston Mihály 1720-be készíttetett. Csudálni lehet, hogy ez a gyenge edény száz esztendőknek el fojta alatt épségben meg maradott.” Azóta ez a korsó is addig járt a pincébe, amíg társai sorsára jutott. A kifejezetten magyar fazekasok által készített edényeken kívül sok úgynevezett habán korsót, kancsót, tálat is használtak a református templomokban. A habánok az 1600- as évek elején Csehországból hazánkba menekült anabaptista felekezet tagjai voltak. A kismesterségek sokféle ágát művelték. A fazekasok készítményei márkás árunak számítottak, a színes-virágos edények még a főúri kastélyokban is helyet kaptak. Bethlen Gábor, I. Rákóczi György udvarában rengeteg habán edény volt. Csak Észak-Ma- gyarországon 31 református templomban 39 habán edényt említenek a régi leltárak. Ezekből tíz található a sárospataki múzeumban. Sok habán kancsó, korsó volt a Dunántúlon. A rajtuk levő ón fedelet a győri ónművesek készítették. A hazai fajanszműhelyek termékeiből néhány darab szintén felbukkan az úrasztali edények sorában. Tokajban például holicsi korsót említ az 1806-os leltár. Külföldi eredetű készítmények is előfordulnak az összeírásokban: a Borsod megyei Nyékládházán „lipcsei cserép kannát", Balatonkilitin „bécsi tarka korsót" használtak. Ezek az edények azonban már az iparművészet területére tartoznak. n eveltetéséről, szellemi fejlődéséről írta Naplójában Erdei Ferenc: „Kedvező egyéb feltételek közreműködése folytán úgy történt, hogy a fejlődő élet valóban öntudatossá válhatott és útját a közvetlen gyakorlati társadalomformáló cselekvés területén találta meg." Egy másik feljegyzése szerint „más sem bizonyos, csak a cél. Még szó sincs csi- nálásról, munkáról, csak a saját magam előkészítéséről. Alkotásról legföljebb csak írásművészetiről lehet szó." A fiatalos szenvedélyű eltökéltség e sorok írásakor még a formakeresés korszakát élte. Egyértelmű azonban, hogy az irodalommal való eljegyzettség és a változtatás elementáris vágya ebben az időszakban már meghatározó erejű. Mindezzel a fiatal Erdei is tisztában van. „Változatlanul bele akarok szólni a világ lerombolásába és újjáépítésébe, és ehhez a szociológiát és köz- gazdaságtant tanulom, azonban a tudomány módszerei egyrészt nem állnak a rendelkezésemre, másrészt azt a komplexumot, amit én látok a világból, tudományosan vajmi nehéz kifejezni, egy eposzban öntöm ki ezért. Az idő nekem szolgál: az irodalomban, a prózában egy olyan idealizmus, mint az enyém, korszakalkotó (vallani és vállalni?!), tudományban és politikában pláne” — írja. Kifejezetten szépirodalmi alkotásai nem ismertek ugyan, az mégis bizonyos: bármennyire is a magyar szociológia klasszikus alkotásait teremtette meg, a tudomány módszereit akkor sem tartotta elegendőnek a maga számára, amikor azok már rendelkezésére álltak. Még valamire utalnak ezek a sorok. A vállalkozás erkölcsi komolyságán kívül a megfogalmazás túlzott magabiztossága egyúttal önbíztatás is, így arról árulkodik, hogy a küldetéstudat és a program mögött ott a bizonytalanság: meg tudja-e, meg lehet-e valósítani minden célkitűzését. Célját pedig — részben annak összetettsége miatt — tárgyszerűen nemigen fogalmazta meg, de mint cselekvésének mozgatórugóját s erkölcsi normáját többször is kifejezte: „minden erőmmel a parasztság fölszabadulásának ügyét szolgálom” — írta. Persze az elhivatottság érzése és ténye önmagában csak szükséges, de nem elegendő feltétel. A két háború közötti Magyarországon pedig nemcsak a megfelelő társadalmi intézményrendszer és a szellemi-politikai infrastruktúra hiányzott a nagy ideák megvalósításához, hanem maga a parasztság sem rendelkezett azzal a belső' energiával, amelynek Erdei és eszmetársai adhattak volna megfelelő formát. Ellentmondásos helyzetben hirdette meg így a legalaposabb valóságismeret programját, elképzelései a valóság összetettebb, irodalmiasabb értelmezését is jelentették. Erdei a szellemileg és ideológiai-politikai nézeteiben hozzá közel álló Kovács Imréhez hasonlóan látta a „parasztéletforma csődjét”, kívánta a „hangos" vagy „néma” forradalmat. A valóság azonban nem egyszerűen a tarthatatlan, de a változás lehetőségeit alig sejtető jelent, hanem a változtatás kikerülhetetlen kényszerét is jelentette számára. A társadalmat minél alaposabban megismerni és megismertetni akaró Erdei nem akart csak tárgyilagosan mérlegelő tudós maradni. Ezért került közel a népi mozgalomhoz: a falukutató írók, publicisták között fedezte fel azt a szellemiséget, amiben a valóságismeret és a mozgósító szándék a legszervesebben kapcsolódott össze. E mozgalom két összetevőjének a parasztság jelentkezését és a „közép- osztály javának és magyarabbjának a helyes tájékozódását” látta, és így értékelte: „Valóságos történelmi esemény, mégsem lett politikai mozgalom." Ebből is egyértelmű, hogy az igazi választóvonal szerinte nem a tudományos szociológia és az irodalmi bázisú szociográfia, hanem e kettő és a politika között húzódik. Ő maga mindegyik működési területén ugyanazt a célt szolgálta, s azáltal nyitott új távlatokat, hogy a különböző irányú impulzusokat úgy tudta egységgé ötvözni, hogy az egymástól távolinak tűnő területeken egyaránt érvényes eredményeket mutatott fel. Nem csupán műfajt teremtett, hanem saját helyének kijelölése és elfogadtatása is foglalkoztatta, ami arra utal, hogy míg kezdetben ösztönösen járt el, később mind egyértelműbben ismerte fel pályája törvényeit, és írásait nagyobb összefüggésekbe helyezte. Nemcsak a magyar irodalmi szociográfia második nagy korszakára érvényes, amit 1964-ben vetett papírra. E „hibrid műfaj"-ban „egy önálló prózai műfaj széles és nagy perspektíváját" fedezi fel, majd így folytatja gondolatmenetét: „alapos a gyanú, hogy az irodalmi szociográfia rugalmas műfaji keretei között éppen korunk mondanivalójának a kifejezésére nyílik kivételes lehetőség” s így „eszközei nem a legrosz- szabb esélyeket nyújtják a 'mindent kimondó' ábrázolás számára.” Erdei azonban nem a kérdés eldöntésére törekszik, hanem a valóság szenvedélyes kutatását folytató műfaj polgárjogáért harcol. Ezért jegyzi meg a magyar klasszikusok műveit közreadó sorozatról folyó vitában, hogy „a szépirodalmi klasszikusok takács Béla
