Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
kancsórót a leltár megjegyzi: „cserép ugyan, de csinos." Persze akadnak olyan kivételek, amikor egy-egy edényt részletesen leírtak, mint a Tolna megyei faddiak leltára 1820- ból: „vagyon négy tsüktskös ajakú tserép korsó, mellyek közül az ed- gyik zöld, tíz itzés, az elein illyen írás vagyon: Készült Anno 1785. Faddi Helvetika Konfession lévő szent Ekklésia számára, Keserű János kurátorságában (gondnokságában) nemes és nemzetes Kertkápoli Ferentz és János tsináltatta, az írás szív forma virággal van körül véve, a két oldalára ismét egy kis korsó van rajzolva tele virágokkal, a fenekén pedig olvashatatlan írás; a második fekete falú és fehér pette- getett tarkájú, kilentz itzés; a harmadik zöld, hat itzés, a negyedik zöld, három itzés." Különlegességek a plasztikus állatfigurákkal, illetve református szimbólumokkal díszített edények. A bul- csui (volt Bereg megye) egyházközBortartó kanta, Hajdúnánás, 1879 Boroskorsó, Berzék, 1857 jegyzőkönyvek nagyon sok cserépedényt sorolnak fel. Jó példák erre az 1808-ban készült összeírások, amelyekből megtudjuk, hogy csak a Tiszántúl kis területén 125 református templomban 198 darab különféle cserépedényt használtak. Ami az edények anyagát illeti, a leltárak általában a „tserep", „cserép" szót alkalmazzák, de találunk „föld edény", „földből égetett” korsót is. A Tolna megyei Gerjen 1820-as leltárában ezt olvassuk: „vagyon két tserep korsó, egyik mázos, a másik Vászoly, ezekbe szokták a bort felhordani”. A „Vászoly” vagy vászon edény kívül mázatlan volt. Szerte az egész országban az edényeket mindig a helyi elnevezéssel említik az összeírások: bütykös, korsó, kanna, kánná, kanta, kánta, óros, orros. Ez utóbbiakat például a Pest megyei Alsódabason „csücsös szájú" kancsónak is nevezik. A tárgyak zöme a leltárak adatai szerint zöld színű volt, a fennmaradt emlékanyag is ezt bizonyítja. Előfordul azonban fekete, veres, fejér, olaj szín, seprő szín megjelölés is. Az összeírásokat végző prédikátorok az edények díszítéséről alig közölnek valamit, legfeljebb a „tarka virágos”, „kü- lömbféle czirádákkal ékeskedő” kifejezéseket olvashatjuk a leltárban. A volt Ugocsa megyei gödényháziak keresztelő edényéről, a tányérról és Kenyérosztó tál, Túrkeve, 1729 ség zöld színű korsójára 1819-ben szőlőfürtöt és kígyót formált az ismeretlen mester. A szakemberek szerint a kígyó csak a mezőcsáti, tiszafüredi, pásztói, szentesi, hódmezővásárhelyi, mezőtúri „miska- kancsókon" fordul elő. A bulcsui korsón ez a figura már 1819-ben megjelenik, mint a kísértés jelképe, viszont az említett műhelyek termékei közül a legrégibb darab 1833- ból való. A Pest megyei uszódi templom két kancsóján pelikánt látunk fiókáival együtt. A pelikán Jézus-szimbólum. A jelentős fazekasközpontok tevékenysége nagyban hozzájárult a cserépedények használatához a templomi edények körében is. Kimutatható a miskolci, sárospataki, tiszafüredi fazekasság hatása Észak-Magyarországon, a Ti- szaháton Munkácsé, lejjebb Debrecené, Mezőtúré, Szegedé, a Dunántúlon pedig Mohácsé, Keszthelyé. Az edények felirata a kisebb műhelyek nevét ugyancsak megörökítette. A mátészalkai eklézsia két korsóját a rákarcolt felirat szerint az Ugocsa megyei Salánkon Lengyel György és Zám János készítette 1818-ban. A berzéki (Borsod megye) templom korsóját Ónodon készítette Árvái József 1857-ben. A lácaiak (Zemplén megye) egyik butykosát Leleszen készítették 1778-ban. A vörösberényiek (Veszprém megye)
