Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
Az üveg fő alkotórésze a természetben kvarcként előforduló kovasav. Az üveggyártás legfontosabb nyersanyaga így a kvarchomok, mely kvarctartalmú kőzetek szétesése, elaprózódása folytán jön létre. Mosás, iszapolás, rostálás útján teszik olvasztásra alkalmassá. Különféle adalékanyagokkal keverik, aszerint, hogy milyen célt szolgáló üveget kívánnak előállítani. Az olvasztó anyagokat az olvadás megkönnyítése céljából adják a kovasavhoz, az állandósító anyagok teszik az üveget vízben oldhatatlanná. A massza tisztítása, homályosítása, színezése még egyéb anyagok használatát is szükségessé teszi. Az üvegfajták kémiai összetételük szerint különböztethetők meg. A kál- cium-nátrium üveg főbb összetevői a mész, a kvarc és a szóda. Főként közönséges tábla- és öblösüvegként ismerjük, s általában kevésbé finom üvegtárgyak készülnek belőle. A kál- cium-kálium, más néven „cseh" üveg fő anyaga a hamuzsír, a mész és a kvarc. Az előbbi üvegfajtánál tisztább, színtelenebb, csiszolásra alkalmasabb. Háztartási készletek, csiszolt üvegtárgyak, laboratóriumi eszközök készülnek belőle. Az ólomüveg fontosabb alkotórészei az ólom- oxid, a kvarc és a hamuzsír. Kitűnő minőségű üveganyag, finom, csiszolt használati üvegek, sugárvédelmi, optikai tárgyak alapanyaga. A boroszi- likát üveg magas borax tartalmú anyag, hőálló háztartási, műszaki, laboratóriumi üvegtárgyak előállításához alkalmazzák. Az alkotórészeket kemencében olvasztják össze. Az üvegmasszát először megolvasztják, majd tisztítják, végül formálják. A formálás történhet fúvással, formába öntéssel és olvasztással, préseléssel, a modern nagyiparban pedig hengerléssel és centrifugálással. A fúvás során az olvasztott üveget levegő befúvásával a fúvócső, az úgynevezett pipa és különböző szerszámok, általában faformák segítségével alakítják. A fúvópipa egy hosz- szú, kis átmérőjű vascső, melynek kiszélesedő végével alakítják a forró üveget. E technikát az i. e. I. században, Szíriában dolgozták ki. A préselés a képlékeny állapotban lévő üveg formába sajtolása. Mint tömegtermelő technikát 1827-től alkalmazzák. Az üveget fémoxidokkal és vegyületekkel színezik. A kobalt-oxid kékre, a krómvegyületek zöldre, a kadmium-szulfát sárgára színezi az üveget. A vasvegyületek általában zöldre festenek, a mangán-szuperoxid barnásvörös színt ad az üvegnek, a braunit ibolyaszínt. A szelén és az aranyvegyületek vörösre, az ezüstvegyületek sárgára festenek. Az üveg egyik fontos díszítőtechnikája a zománcfestés, melynek során az üvegtárgy felületét különböző színű üvegszerú festőanyaggal díszítik. A zománcfestéssel gyakran együtt alkalmazott díszítótechnika az aranyozás. Tartósabb fajtái a méz- és higanyaranyozás, az első esetben az aranyport mézzel, az utóbbiban higannyal keverik, majd a díszítendő tárgy felületére felviszik és beégetik. Igen dekoratív a rátett, illetve a beágyazott üvegfonalakkal való díszítés. A még meleg tárgyra üveg- fonalakat tekernek, és márvány- vagy vaslapon hengergetéssel a felületbe be is ágyazhatják. A zománcozás- aranyozás és az üvegfonalas díszítés a velencei-muranói színes fűzött üveg alapvető, formát is meghatározó díszítő technikája. E sajátos üveg jellemzője a kecses, törékeny, hajlékony forma és az erősen a színhatásokra épülő díszítötechnikák alkalmazása. Velencében az üveggyártás már a X. század végén megkezdődött, de a jellegzetes velencei- muranói üvegtípusok csak a XV. századra alakultak ki. A velencei üvegesek céhekbe tömörültek, s szigorú céhszabályzat és a köztársaság vezetőivel való egyezség szerint működtek. E szabályok tiltották az alapanyagok exportját és a technikai fogások kiadását, valamint a velencei mesterek vándorlását, áttelepülését. Ám a szigorú megtorló intézkedések, a halálbüntetés kilátásba helyezése sem akadályozta meg a mesterek vándorlását, így a velencei stílus, a „facon de Venise” hamarosan egész Európában elterjedt. A velencei üveget a XIV. század eleje óta Murano szigetén állítják elő, ugyanis 1292-ben a velencei üvegesek a városi tanács határozata nyomán a szigetre költöztek. Az átköltözést az esetleges tűzvésztől való félelem indokolta. A kezdeti termelés gyöngyökre, nagyító-, szemüveg- lencsékre és kisebb darab síküvegekre korlátozódott, az ornamentális üveggyártás röviddel 1450 után kezdődött. A XV. században, egészen a cristallo felfedezéséig a színes, különösen a sötét kobaltkék és mangánlila üvegek voltak népszerűek, gazdag aranyozott és zománcozott díszítéssel. » Fúvott, irizáló magyar díszüveg, 1860 k. 5
