Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 2. szám
SZEKÉR HINTÓ CSÉZA Czlráky-kocsi 99 A szekerek, kocsik, hlntók, csézák, homokfutók alig egy évszázada még általánosan használt szállító és közlekedési eszközök voltak. Gyakorlati hasznukon kívül alkalmasak tulajdonosuk társadalmi, vagyoni helyzetének jelzésére is: egy-egy híres, szép fogat komoly „státusszimbólumnak" számított, akár félországnyi terület arisztokrata tulajdonosáé, akár egy falujában befolyásos parasztemberé volt. A kocsik a mindennapi életben és ünnepi alkalmakkor egyaránt fontos szerepet töltöttek be. Felvonulásuk a látványosság része volt a koronázáskor ugyanúgy, mint a parasztlakodalom idején. Magyarországon a kocsizásnak különösen gazdag hagyományai voltak. Ezt bizonyítja az is, hogy elnevezésében a legkülönbözőbb nyelvekben kimutatható a magyar eredet. Németül: kotschi, kutsche, gotschi; angolul: coach: franciául: coche; olaszul: coccio; csehül: koczy; lengyelül: koczi. A Kaukázus vidékén és Kisázsiában a könnyű, kis szekerek neve: madzsar. A nagy történelmi múlt ellenére a kocsizás virágkora mégis a jobbágyfelszabadítás utáni időszak. Ebben a korban bontakozott ki az a fejlett paraszti árutermelés, melynek legfontosabb szállító és közlekedési eszköze a kocsi és a szekér lett. A korábban részben háziipari szinten is űzött kocsikészítést akkor váltották fel a döntően már kisipari méretekben gyártott járművek, s ez vezetett bizonyos, többé-kevésbé meghatározott alaptípusok kialakulásához. Ezeket a típusokat messzemenően meghatározta funkciójuk és az adott tájegység sajátos földrajzi adottságai, hagyományai. Például máshogy kellett kialakítani a csak személyszállításra, illetve a személy- és árufuvarozásra egyaránt használt kocsit. A kocsi használatában különösen fontos szerepet játszottak a lószerszámok: ezek határozták meg, hogy milyen hatásfokkal sikerül hasznosítani a vonóerőt szolgáltató lovak képességeit. Az első hámábrázolás Kínából, I. e. 150-ből való. Európába a népvándorlás során került, egyes feltételezések szerint a magyarok terjesztették el. Használata azonban csak a XV—XVI. század körül vált általánossá. A kocsikhoz hasonlóan a hámok anyaga, díszítései és formája egyaránt rendkívül változatos. Ezek egy része Is házilag készült, bár hamarosan itt is kialakult az az iparos réteg, amely erre szakosodott. Az egyszerűbb hámok kenderkötélből készültek, az igényesebbek pedig erős tehénbőrszíjból, esetleg díszes rézveretekkel, sallangokkal. Fontos volt azonban, hogy a nagy erőkifejtéssel járó huzamosabb igénybevétel alkalmával se sértsék fel a lovak bőrét, és a mozgásukat is a lehető legkisebb mértékben akadályozzák. Ennek érdekében számtalan apró változtatással sikerült kialakítani a lényegében ma is használatos típusokat. A fölszerszámozás, befogás különösen akkor válik nehéz és bonyolult feladattá, amikor nem egy-két, hanem négy-öt {esetleg ennél is több) lovat fogtak a kocsi elé. Az ilyen fogatok hámrendszerének kialakításában Saroglyás magyar kocsi
