Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)

1984 / 2. szám

anyaga, hímzéstechnikája semmiben sem különbözött a kor világi használatra szánt textíliáitól. A XVII— XVIII, századi lepedő- és párnavégeken, sót a paplanokon, a női ruhák hímzett díszítményeiben ugyanazok a virágok ékeskednek, sokszor hasonló elrendezésben, mint az úrasztali térítőkön, abroszokon. Ebből következően a református templomok fennmaradt emlékanyaga alkalmas arra, hogy ezek alapján képet kapjunk a XVII—XVIII, századi magyar hímzőmúvészetról. Ami a hímzés technikáját illeti, a térítőkön megtalálható a XVI. századi, úgynevezett Holbein-öltés, a török és a perzsa öltés, a magyar lapos és keresztszemes, a szakaszos és láncöltés, az Európa-szerte ismert „point de Hong- rois” hímzéstechnika. Természetesen a XVI—XVIII, századi textíliákat kézzel hímezték, a gépi hímzés csak a XIX. század végén terjedt el.

Az úrasztali textíliák igazi szépsége a XVI—XVII. századi hímzéseken mutatkozik meg. Motívumgazdagságról, tökéletes stílusérzékről és nem utolsó sorban magas fokú technikai készségről tanúskodnak ezek a térítők, abroszok. A hímzéseket a reneszánsz stílus határozta meg, de hatással volt erre a színes díszítőművészetre az olasz, a francia és jelentős mértékben a török hímzómesterség. A reneszánsz stílus nemes egyszerűsége, a színek és formák mértéktartó alkalmazása kedvelt volt a református egyházművé- szet minden ágában. A hímzésminták elrendezésében a szimmetria törvénye érvényesül, a térítők színezésében az arany-ezüst skófium még alárendelt szerepet játszik, a selyemfonál színváltozatai viszont harmonikus szépségben mutatkoznak meg a hímzéseken. A színeket általában árnyalják, ez olasz és francia hatást mutat. A XVI. századból csak két terítő maradt fenn a debreceni és a sárospataki református egyházi múzeumban, de annál változatosabbak a XVII. századi térítők mintái. A díszítmények között találjuk a szekfút, a tulipánt, a gránátalmát és egyéb képzelt virágokat, amelyek általában a térítők négy oldalán vagy a négy sarokban helyezkednek el. Középre előszeretettel hímezték Jézus Krisztus szimbólumát, a zászlós bárányt vagy a pelikánt. A hímzések elő- és hátlapja egyforma. A XVII. század végén készült térítők díszítése egyszerűsödik, csak az arany—ezüst színű skófiumot váltogatják a borvörös, kék, zöld színű selyemfonállal, majd lassanként a színes selyem eltűnik a térítők hímzéséből, és csak az arany-ezüst skófiumos minta díszíti a textíliákat. A XVII. század végéről fennmaradt, skófiummal hímzett térítők mintáiban a későreneszánsz stíluselemei élnek tovább, majd elterjed a barokk, a minták kacskaringóssá válnak, kialakul az úrasztali térítők egyik tipikus dísze: a körbehajló száron elhelyezett különféle virágok állnak, a szár mindig egy nagyobb virágban végződik a kör közepén. Aránylag kevés a rece- és csipkemunka az úrasztali térítők között. A csipke az úrasztali térítők díszítésében alárendelt szerepet játszott. A legtöbb, XVI—XVII. századi, színes selyemmel hímzett textílián nincs csipke. Az árnyalt, színes és pompázatos minta nem tűrte meg a csillogó skófiumból készült csipkét. A XVII. századi recetábiás abroszok csipkedíszei pedig szinte kivétel nélkül fehér színűek. A fémszálas csipkét a barokk hozta divatba és a rokokó, majd a biedermeier korszakban virágzott a csipkemúvészet, a XIX. század végére pedig szinte elburjánzott. A skófiumból készült csipkéket Franciaországból, Hollandiából szerezték be a hímző asszonyok, a fehér csipkét pedig Szlovákiából. Magyarországon viszont a vagdalásos és hálókötéses technikával készült textíliák tanúskodnak rendkívül magas művészi készségről.

A réqi leltárak adatai és a fennmaradt emlékanyag is bizonyítja, hogy a nyomtatott és festett abroszok, térítők már a XVII. században helyet kaptak az úrasztali felszerelések között. Ebben a korban, illetve az 1700-as évek elején még csak egyszínű nyomott mintákat találunk a textíliákon. A kelmefestők kék, fekete, vörös színnel nyomták a mintákat a len és kender anyagú térítőkre, de a XVIII, század végén már készültek többszínű, de szintén nyomtatott térítők is. Kevés ilyen módon díszített textíliát ismerünk és szintén ritkaságok a kézzel festett térítők. A református egyház úrasztali térítői között sok eredeti török hímzést találunk, melyek anyaga többnyire száda, régi nevén „bulya vászon”, néha brokát. A török térítők két formáját használták a magyar református templomokban. Az egyik, az úgynevezett „pezsgir" terítő, amely hosszúkás, törülközőhöz hasonló, csak a két végét hímezték különböző színű selyemmel, nagyon kevés skófiummal. A négyzetes formájú, „kavuk” térítők belső mezőjét sűrűn behálózzák a színes virágok, levelek, középen rendszerint kör vagy csillagforma helyezkedik el, benne a tipikus török minta: a forgó rózsa. A sárospataki egyházi múzeumban 17 pezsgir és kavuk térítőt őriznek, amelyek a XVII—XVIII, században készültek. (Az isztambuli Topkapi Sarayi Müzesi-ben, a szultáni múzeumban is mindössze kilenc ilyen eredeti török textília van.)

A selyemmel, skófiummal díszített térítők és abroszok között kevés a népi eredetű hímzés és szőttes. A XIX. század második felétől azonban egyre több a népi hímzés és

szőttes az úrasztali textíliák között. A XVII—XVIII, században a falusi, mezővárosi eklézsiák patrónusai a gyér számú fónemesség mellett a kis- és középnemesi rendhez tartozó egyháztagok voltak. Ez a társadalmi rend a XIX. század elejétől kezdve anyagilag és tekintélyében egyaránt hanyatlásnak indult, helyét az értelmiség, a polgárság, az iparos, főleg a kereskedő réteg, a művelt parasztság vette át. Ez a társadalmi réteg gondoskodott a templomról, az úrasztali felszerelésekről és magától értetődő lett, hogy a parasztasszonyok saját hímzésű, szövésű térítőt, abroszt ajándékoztak, a polgárok, kereskedők, értelmiségiek, vagyis a középosztály asszonyai általában horgolt és csipketerítóket, esetleg gyárilag készült abroszokat.

TAKACS BÉLA

Nyomtatott díszú abrosz, Kishódos, 1703