Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 1. szám
rögországban született pánsíp. Néhány egymás mellé erősített, egyik végén lezárt síp, amelyek hosszúsága, s így hangmagassága is különböző. Nevét a pásztorok istenéről kapta, aki beleszeretett egy nimfába, de nem érhette el szerelme tárgyát, mert egy másik isten nádszállá varázsolta a nimfát. Pán ebből a nádszálból faragta sípját, hogy a be nem teljesült vágy dallamát zengje erdőkön, mezőkön. A görög pásztorok hűek maradtak istenükhöz abban is, hogy hangszerük a pánsíp volt. A pánsíp nem kapott helyet a görög zenében, megmaradt az erdő-mező hangszerének. Jó néhány évszázad múltán néhol még ma is a magashegyi pásztorok kedvelt hangszere. Fejedelmi utódjához, az orgonához képest hangja szerény, de a hegyek akusztikája csodákra képes. Sokáig az orgona is „kitaszított” hangszer volt. Jó néhány évszázada hallatta már hangját, mire az egyház is befogadta a „pogány” hangszert. Az orgona másik őse a duda. Innen ered a fújtatás elgondolása. A fújtatásra szolgáló légtömlőt két síppal látták el, s a zsákot karral vagy más módon nyomták. A tömlőre szerelt sípok jellege a századok során sokat változott, a tömlő és a megszólalta- tási mód annál kevesebbet. A katonazenében és népzenében egyaránt szívesen alkalmazott hangszer rövid időre a XVI. században előkelőbb körökben is helyet kap: musette néven francia udvari hangszerré válik. A középkor végén készült portativ orgonát kirándulásra is magukkal vihették a zenekedvelők, a regálon (asztali orgonán) pedig ünnepségek alkalmával lehetett játszani. Alexandria az ókorban egyebek mellett a mérnöki tudományok fellegvára is volt. Itt élt az i. e. III. században egy Ktezibiosz nevű mérnök, az orgona megteremtője. ö oldotta meg egy, a korábbinál egyenletesebb légáramot adó fújtató és egy sípsor összekötését, és olyan szeleprendszert konstruált, amely csak a zenei tervek szerinti sípokba engedte a levegőáramot. Ktezibiosz találmányát hydraulosnak, azaz víziorgonának nevezték. Klaviatúrája a mai orgo- na-billentyűsorok ősének tekinthető. Amikor 1931-ben az aquincumi ásatások az egykori római város tűzoltószertárának pincéjénél tartottak, páratlanul értékes lelet került napvilágra: egy víziorgona épen maradt részei. A kutatások kiderítették, hogy 228-ban G. J. Viatorinus ajándékozta a tűzoltótestületnek a négy regiszteres és regiszterenként 13 sípot tartalmazó orgonát. A III. század közepén tűzvész pusztított, a hangszer az épület pincéjébe zuhant, s a később betemetett pince őrizte meg el nem égett darabjait. Billentyűzete fából készült, töredékei mégis átvészelték a tüzet. A sípok bronzból, sárgarézből és réz-ón ötvözetekből készültek. Ktezibiosz találmánya, a hydraulos vagy hydra neve onnan ered, hogy hidraulikus préseket alkalmazott, és a fújtató nyomásának kiegyenlítését vízoszlopokkal oldotta meg. A mai orgonák hangját hiába várnánk a hűen rekonstruált víziorgonától, mert a mechanizmus működésével járó zajokba, zörejekbe ágyazva éltek a zenei hangok. Ma már mégis meglepő, hogy az ókori Rómában cirkuszi hangszer, arénajátékok és gladiátorviadalok kísérőhangszere a víziorgona. Rómától Bizánc örökölte a hydraulost, de az új földön már új technikával működött; a hidraulikus prések szerepét hatalmas légtömlők vették át. Erről tanúskodnak a korabeli ábrázolások is, így például egy Konstantinápolyban emelt obeliszk domborművei. Nyugat-Európa nemcsak Bizánctól örökli az egyre tökéletesebb hangú és szüntelenül változó technikával épülő orgonát. Ktezibiosz műve ugyanis az arab világban is elterjedt, s innen jutottak a Frank Birodalomba az első darabok. A hétszázas évek végén megszülettek az első európai orgonák. Nyugat- Európában néhány évtizeden át az énektanításban segítette a mestereket és a tanulókat. 872-ben az egyház által sokáig „pogány” hangszernek minősített orgona bevonult az egyházi szertartásokba is. VIII. János pápa Bajorföldről rendelte az első egyházi orgonát, s hozzá a zenészt is. A hangszer méretei is változtak, s az első frank orgonák után mintegy kétszáz évvel már hatalmas hangszerek működnek Angliától Olaszhonig. Egy, a kilencszázas évek végén kelt krónika beszámol a winchesteri orgona méreteiről és működéséről. A fújtatok, a szelepek kezelését hetven ember végezte, és ketten szólaltatták meg. Ezeken a hangszereken ugyanis két, egymással szemben elhelyezett billentyűsoron lehetett játszani. Az orgonaépítés monumentalitásra törekedett ebben a korban, s a hangszer-monstrumok hangja is félelmetes volt, ki is vívta sokak rosszallását. Meglehet, a közönség elégedetlensége terelte az orgonakészítést más irányba. Ezek a változások csak jelentős szerkezeti átalakításokkal jöhettek létre. Ilyen volt például a XII. század közepe táján született orgonamixtúra megoldás is, amelynek lényege, hogy egy billentyű több sípot is képes megszólaltatni. Az új szerkezeti megoldásokhoz új játéktechnika is kellett, amely sokszor csak megkésve alakult ki. Az orgonajátékos munkáját nehezítette az is, hogy a hangokat a billentyűzeten formailag semmi nem különböztette meg egymástól. A fekete-fehér billentyűk a képzőművészeti ábrázolások tanúsága szerint csak a XIV. században jelennek meg. A pedál, a lábbal kezelhető billentyűsor szintén XIV. századi vívmány. Alkotója Louis van Valbeke, brabanti orgonaépítő mester. Találmányával az orgona szerkezete teljessé vált. A XIV. századi orgona központi része a szélláda vagy szélszekrény. Ez a legnagyobb lapján fekvő téglatest belül üres. A felső lezáró téglalapon nyílások találhatók, ezekre Illeszkednek a sípok meghatározott rend szerint. A szélszekrényben a fújtatóból áramló levegő túlnyomást hoz létre, amelynek egyetlen szabadulási útja lenne: a sípokon keresztül. A sípokba vezető utat azonban el- állják a szelepek. Ez az út csak akkor válik szabaddá, ha a muzsikus lenyomja a síphoz tartozó billentyűt, és ugyanakkor a sípot tartalmazó sípsorhoz tartozó, úgynevezett regiszterhúzót is bekapcsolja. A szélládán lévő sípsorok, azaz regiszterek mindegyike nagy, tehát mályhangú síppal kezdődik, s ezt követik az egyre kisebb, magasabb hangú sípok. Egy-egy sípsor egyes sípjait úgy alakítják ki, hogy azok hasonló karakterű, de más magasságú hangot adjanak. A billentyűzet minden billentyűjéhez tartozik egy síp minden regiszterből. Ha a muzsikus lenyom egy billentyűt, ezzel az összes regiszterből megszólaltatna egy-egy sípot. Hogy ez ne következzék be, az érintett regiszter kapcsolóját külön is működtetni kell. A sípok megszólaltatása nemcsak a billentyűk segítségével történhet, hanem lábbal, a pedálzat billentyűsorán. A szerkezet még bonyolultabb, hiszen több klaviatúra, manuál van, amelyek mindegyikéhez külön szélláda tartozik. Az orgona sípjainak túlnyomó többsége ajaksíp. A sípok felül nyitottak és zártak egyaránt lehetnek, alakjuk pedig hengeres és felfelé kónikusan bővülő. Hangjuk karakterét, színét azonban anyaguk is nagy mértékben befolyásolja. A fémsípok ón, ólom és réz ötvözetéi. Az ötvözési arány változtatásával sokféle hangszín hozható létre. A fémsípokon kívül használnak fából, sőt nádból készült sípokat is. A XIV. századi orgonákon még ismeretlen volt a regiszteres sípszétválasztás. Az akkori orgonák egy-egy billentyűje esetenként még tíz-húsz sípot szólaltatott meg. A XVII. század első éveitől a XVIII, század derekáig terjedő időszak az orgona egyik legfényesebb korszaka. Ekkor kapja a „hangszerek királynője” elnevezést is. E korszak büszkélkedhet a legtöbb kiváló előadóval és komponistával: a Bach család számos tagja mellett Händel, Buxtehude, Frescobaldi neve áll a névsor élén. A barokk orgona ma is fogalom. Az orgonaépítő mester, a játékos és a komponista végre elnyeri jogos megbecsülését. A barokk után az orgona népszerűsége csökken. Néhány kísérlet történt e hanyatlási folyamat megállítására, de ezek nem jártak sikerrel. Megpróbálták például a szimfonikus zenekar másának tekinteni az orgonát. A XX. századi szerzők műveiben önálló szerephez alig-alig jut a hangszerek királynője. A hanyatlási folyamat talán éppen korunkban ér véget. Századunk elején Albert Schweitzer „vissza a barokk orgonához” célkitűzéssel mozgalmat indított. Bebizonyosodott, hogy a hanyatlási kor romantikus orgonái Bach és a legnagyobbak zenéjének tolmácsolására alkalmatlanok. így korunk orgonaépítő mesterei a múlt felé fordulnak, és a régiek tudását, tapasztalatát ötvözik az új technikai lehetőségekkel. KARÁCSONYI REZSŐ 34
