Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 1. szám
Szász polgárnő viselete, Erdély, XVII. sz. szoknya, ahhoz hasonló gyöngyös varrott vállal ..." A ruhákat általában nem szabók készítették, hanem az udvarházak, kastélyok nagyasszonyai az udvarukban nevelkedő nemes kisasszonyokkal és szolgálóleányokkal együtt varrták. Egy-egy ruha óriási érték volt, néha egész birtokokat adtak érte, és nemzedékek hosszú sora örökölte, viselte. A kisgyermekek ruhája is hasonló formájú és szabású volt, mint a felnőtteké, csupán méretben tért el azokétól. A XVI. században két inget viseltek a lányok és az asszonyok a vállfűző alatt: a díszítetlen, vékony vászonból készült alsó inget és az úgynevezett felimeget (felső inget) vagy ingvállat. Ez utóbbit finom fátyol-, patyolat- és selyemszövetből, illetve gyolcsból varrták, s gazdagon díszítették színes selyem- vagy arany- és ezüstszálas hímzésekkel, boglárok, gyöngyök, flitterek és islógok (apró, ovális rézlemezkék) sokaságával. A hagyatékokban, hozományokban is olvashatunk ingvállakról. Például 1539-ból: „Egy felymegh, vékony gyolcs. Tizenegyen aranyos hym vagyon”; 1576-ból: „Egy arany üng, gyöngyös volt. Négy ránczos patyolat üng. Egy fejér kötéses üngváll"; 1665-ból „Régi forma ránczos ingváll ... Alsó ingváll, teczszín (testszínű) tafotán ezüsttel varrott"; 1683-ból: „Patyolat ingvál- lak, arannyal és skófiummal, selyemmel és fehér czérnával varrottak". A skófium vagy másképp vont arany és vont ezüst hímzések nagyon vékonyra húzott arany-, ezüst- vagy aranyozott ezüstszállal készültek. Nemcsak az ingvállakat díszítették hímzéssel, hanem a kötényeket, szoknyákat és vállfúzóket, valamint a férfiak dolmányát és mentéjét is. A kastélyokban, nemesi udvarházakban maguk varrtak és hímeztek a lányok és az asszonyok. Kölcsönösen cserélgették egymás között a hímzés- és díszítésmintákat. Bánffyné Országh Magdolna írta Anna leányának 1563-ban: „egy példánk vagyon (Katalin) asszonynál, nagy öreg példa (régi minta), szövés is vagyon egy néhány rajta, az te gyöngyös hímed is. Vagy szép szóval vagy haraggal légy érte, adja meg ... Bizony nagy drága marháknál inkább bánnók, ha elveszne tőlünk az a példa.” A nemesasszonyok hímzómunkáját gyakran rab török varróasszonyok, az úgynevezett buják irányították. Tőlük tanulták meg a magyar nők többek között a kazul varrást, a vont arany és a vont ezüst felhasználását is. A főúri asszonyok olykor még mintákat is kértek a török földesurak feleségétől, mint például a már említett Országh Magdolna, aki nemcsak a saját, hanem a leányai, sőt az unokái ruháit is maga varrta. Az ingvállak nyakkivágása a XVI. század második felétől egyre mélyebbé vált, többnyire ráncolták vagy csipkegallérral, nyakfodorral is viselték. Ezeket cserélni lehetett, ugyanúgy, ahogy a különböző típusú síp, lant és szűk ujjakat is, amelyeket csuklóban vagy feljebb kézelővel fogtak össze. A XVII. században gyakran előfordult, hogy a bő ujjakat a könyöknél szalaggal átkötötték, s így azok kettősen buggyosak lettek. A kötény vagy előkötö a XVI. században még nagyon keskeny volt, sűrűn ráncolt, s csak alsó szélét zárták le szegélydísszel. A század végétől már egyre szélesebbé vált, s végül teljesen eltakarta a szoknya elejét. A XVII. században már a köténynek mind a négy szélét díszítették csipkével vagy recemintával, de magára a kötényre is kerülhettek hímzések. A kötények leheletvékony, finom gyolcsból, patyolatselyemból vagy fátyolból készültek, s éppen az anyag finomsága miatt, az ingvállakhoz hasonlóan, csak töredékeik maradtak ránk a régészeti leletanyagban. De az ábrázolásokból és a leírásokból hű képet alkothatunk e szép, régi női ruhadarabról is, melynek XVII. századi változata élt tovább az ország egyes területein, a népviseletekben. MOJZSIS DÓRA A Habsburg önkényuralmi rendszernek az 1850-es évek végén megkezdődött kényszerű enyhülése, majd az 1867-es kiegyezés lehetővé tette az elmúlt forradalom és szabadság- harc emlékeinek egyre nyíltabb fölidézését. Honvédegyletek alakultak, visszaemlékezések jelentek meg. Honvédalbum készült, és 1867-tól 69-ig A honvéd címmel hetilap is megjelent. A nemzet halottai iránt érzett kegyeletének szép példái a közadakozásból épülő és egyre szaporodó honvédemlékmúvek. 1861-ból való az első nyilvánosan fölszentelt emlékmű, amely Esztergomban, az úgynevezett szentgyörgy- mezói temetőben, magyar és osztrák katonák közös sírhelye fölé állíttatott. A szabályos hasáb oldalain a következő föliratok olvashatók. A déli főhomlokzaton: „Nyugosznak ók, a hős fiák. / Dúló csaták után." A keletin: „Száz hetvenöt / Osztrák katona nyughelye. / Kiket a felebaráti szeretet / Sebjeikben ápolt. / És a magyar nagylelkűség / Hősei sírgödrébe temetett.” 1867. június 13-án szentelték föl a csornai honvédemléket, a dicsteljes csata évforA debreceni honvédemlékmű 28
