Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 1. szám
AGNUS Spanyol ünnepi fémtál, Taragona, XVIII. sz. A népművészet forrásai gyakran egymástól meglepően messze eső tájakon fakadnak. A legutóbbi idők díszítő motívumai olykor csupán évszázados, máskor évezredes vándorutat járhattak be, tartalmukat is, jelentésüket is többször megváltoztatva, más és más környezetben, más és más szerepet betöltve. A keresztény ideológia Európában mintegy kétezer éve viszonylag szilárd és állandó viszonyítási alap, amely a gondolkodás, a szimbolikus és metaforikus kifejezésmódok adott területén egységes és általános képhasználatot kínált. A vallásos gondolkodást kifejező és ábrázoló művészetekben Jézus és a szentek, valamint az egyház életének megjelenítését többé-kevésbé pontos előírások és a művészeti ikonográfia sajátos szabályai határozták meg, gyakran az Ö- és Űjtestamentum szövegének követését vagy hagyomány szabta magyarázatát tartva szem előtt. A keresztény vallás a kultúra csaknem minden területét átható és átformáló erejénél fogva a művelődési javak olyan kincsestárává változott, amelyből mindenki a maga módján részesülhetett. Merítettek is belőle az egyének csakúgy, mint a közösségek, a mesterségek csakúgy, mint a művészetek, sőt hosszú időn át a tudományok is. Természetes tehát, hogy az európai népi kultúra kifejezési formái között olyanok is előfordulnak, melyek közvetlenül a keresztény vallásból vagy az egyházi művészetből származnak. Bibliai témák, illetve bibliai eredetű képek mint metaforák és mint ábrázolások népszerűvé válása akkor következett be a leginkább, amikor az értelmezést és így a befogadást a liturgikus gyakorlat, kultusz, sőt az esetleg hozzájuk fűződő népi hiedelem, népszokás még megerősítette. Ádám és Éva alakja mellett így váltak népszerűvé a Paradicsom, a vízözön, Ábrahám és Izsák, Józsua és Kaleb, az Atya, Fiú és Szentlélek, Szűz Mária, Jézus és más égi patrónusok cselekedeteinek sztereotip ábrázolásai, így váltak szinte közkeletűvé az olyan többszörösen összetett jelképiséggel rendelkező figurák, mint a galamb, az oroszlán, a páva, az Isten báránya, a szőlőinda, a kehely és a csillag. A bárány nemcsak mint jelkép, hanem mint valóságos áldozat már a kereszténység előtt is ismert volt. A biblikus idők előtti zsidó gyakorlatban — erről Mózes több helyen is említést tesz — az égő állatáldozatok között, más állattartó népek kultikus szokásaihoz hasonlóan, a tulok mellett gyakran előfordul a kos és a bárány is. A zsidók Egyiptomból való szabadulásának emlékünnepén, peszahkor is bárányt áldoztak, a régmúltban valóságosan, később már csak jelképesen. A húsvéti bárányevés szokása a mai napig őrzi e régi ételáldozat emlékét. Az ószövetségi történetekben előképeket kereső evangélisták, egyházatyák és bibliamagyarázók az emberiségért áldozatot vállaló Krisztus s az áldozathozatal jelképének tekintették a bárányt, amely különösen Húsvét napján kerül előtérbe. A Messiást jelentő bárányt már az ókeresztény művészetben, az I. században is ábrázolták Domitilla freskóin, majd szarkofágokon, templombejáratok, kolostorok árkádsori oszlopainak szobraiban, reliefjeiben, a középkorban pedig üvegablakokon és számtalan más helyen is. A külföldi példák mellett korai hazai párhuzamokat is fel tud sorolni a szakirodalom: Moldvai csángó lepedővég
