Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)

1984 / 1. szám

Domborított fémlemez, XVIII. sz. Csempeszkopács, Domonkosfa, Ják, Nagysitke, Pécs, Szeged, Szentmi- hályfa, Zalahárságy árpádkori templomaiban maradt nyoma an­nak, hogy a bárány-jelkép képző- művészeti megfogalmazása ország­szerte ismert volt. A plasztikai vagy képi kompozíció egyszerű: az oldalnézetből ábrázolt, esetleg térdre ereszkedő vagy egyik lábát emelő, glória övezte bárány oldala előtt kereszt, másutt kereszttel dí­szített győzelmi zászló látható. A bárány előtt némelykor az áldo­zati vért felfogó kehely is megje­lenik. Ez a beállítás különösen hangsúlyossá vált a XVI. század­ban, a Lucas Cranach műhelyéből kikerült alkotásokon. A megfogal­mazás módja követheti az egymás­tól eltérő értelmezést lehetővé té­vő bibliai idézeteket, vagy az adott korszak bibliafelfogását. Az Agnus Dei szimbólum hol az áldozatra, hol pedig a feltámadó, győzedelmeskedő Krisztusra utaló vonásait hangsúlyozza. Az idők során a jelkép képpé egy­szerűsödik és az egyházi, vallási köröktől egyre távolabb eső terü­leteken is előfordul. Könnyen fel­ismerhető még a bárány képével díszített ünnepi ostya vagy mézes­kalács esetében is a díszítmény formája és a díszített tárgy funk­ciója közti kapcsolat. Mindkettő­nek vallásos hiedelem az alapja. A reformáció után már nemcsak a katolikusoknak, hanem a reformá­tusoknak is egyik kedvelt képe volt az Isten bárányáé, aminek jelentőségét valószínűleg növelte az, hogy Luther híveinek purita­nizmusa a barokk kor képkultu­Selyemhímzés, XIX. sz. szávai szemben korlátozólag ha­tott. A kép terjesztéséhez a vallás csatornáin túl sok más eszköz is hozzájárulhatott. A XV—XVI. szá­zadi mintakönyvekben az egyéb­ként ritka figurális minták egyi­ke; így a spanyolországi katolikus templomból származó térítőn csaknem ugyanazt a bárányt lát­hatjuk, mint a sajókazai eklézsia 1646-ban készített úrasztali taka­róján vagy Árva Bethlen Kata XVIII, századi recetáblás mun­káin. Csak ezen hímzések alapján ismerjük fel a bukovinai székely lepedővég vagy párnahaj „csitkós”, „elefántos” mintájában az egyko­ri báránymotívumot, a vaskosan elrajzolt négylábú sapkájában a glóriát, az orrából lecsüngő csil­lagfüzérben az áldozati vér csepp- jeit. A mintakönyveket nemcsak hím­zőasszonyok, hanem más mester­emberek is forgatták. A hímzése­kével rokon bárányábrázolások előfordulnak immár nemcsak egy­házi, hanem világi használatra szánt óntálakon és cserépkancsó- kon, valamint festett zsámolyokon vagy faragott székeken is. Az Is­ten báránya motívum sokféle anyagon, sokféle formában való megjelenítését leginkább az ma­gyarázza, hogy a minta egyben olyan szimbólum is, amelynek je­lentése állandó. A számtalan vál­tozat remek példája a népművé­szet egyszerre utánzó és alakító jellegű továbbélésének. Érdekes, hogy a kötöttségektől, a hagyomány szabta előírásoktól felszabadulva egy-egy ábrázolá­si séma milyen új elemekkel bő­Mézeskalács nyomóforma, XIX. sz. vülhet még ott is, ahol, mint éppen Debrecenben, hivatott szakembe­rek, teológusok és tanárok ügyel­tek a jelkép-magyarázatok szak- szerűségére. A könyvön fekvő, ke­resztes lobogóval ékesített bárány viaszból készült mása egyébként a katolikusok hite szerint a XVIII, század óta szentelmény: bajelhá­rító és ördögűző amulettként ha­zánkban is számos szolgálatot tett a hívőknek Pannonhalmától Ko­lozsvárig sokhelyütt. Baranyában a XVIII, században a Mária- és Jézus-szíve érmekhez hasonlóan bárány-medaillonok is divatban voltak. Hasonló szokásra gondol­hatunk Észak-Szlovákiában is, ahol a századelőn a leányok nya­kában bársonyszalagon hordott érem neve „agnusek” volt. Az Agnus Dei motívum előfordul a magyar folklór, illetve a művé­szetek egyéb ágaiban is. A Miori­ta és a Júlia szép leány balladák változataiban, az Angyalbárá­nyokról szóló mesékben égi bárá­nyok szólítják a mennybe a leányt. A téma gyakran előfordul a misz­tikus irodalomban, sőt az egyházi zenében is. I. Sergius pápa a VII. században már az Ordinarium Missae utolsó szakaszát így neve­zi, s az Agnus Dei azóta rögzített zenei elem a katolikus miserend­ben. Ezt veszik alapul a későbbi zeneszerzők is, egészen Bizet áriá­jáig, amely a mai egyházi zenének is egyik népszerű darabja. VEREBÉLYI KINCSŐ Ostyasütö, XVI. sz., Linz Az Aquiela székesegyház mellvéd-lapja, XI. sz. 13

Next

/
Thumbnails
Contents