Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
W. Hogarth: A Koldusopera belépőjegye ............................................rsili.iiiiiiiiiiHiiiiiiniiiiHiisimmiiumwiüiiiiimmiilíHiiímHiiüiiiiHHifHiiiiiíiiiirt........MMUaiiiuiiUiiaiiaataiiiisil I.Asxásy.medveLomlonbaii 5 §•: 1721. április 15-én nem mindennapos csemegével csalogatta London zeneértő publikumát a Királyi Zeneakadémia a Haymar- ket Színházba. Bemutatásra került a Mucius Scaevola című opera, amelynek három felvonását más-más komponista: maestro Ariosti, Bononcini és Händel szerezte. A vetélkedést óriási várakozás előzte meg. A felszínen ez az érdeklődés tisztán a művészi teljesítménynek szólt. Mint egy korabeli röplap ígérte: „Händel megejt majd bennünket áriáival, amelyek heroikus stílusban festik a zsarnok bősz haragját, a hősök gyötrelmeit, szerelmesek szí- vettépő fájdalmait. Bononcini a pásztorok esengő panaszaival, bé- gető nyájakkal, csiripelő madarakkal, fodrozódó hullámok neszeivel andalítja fülünket. Ariosti erőssége a börtönjelenet, a katonainduló és a báli menüett.” E lelkendező beharangozás jótékonyan elfedi a lényeget: a nézőtéren valójában kölcsönös leszámolás készült. Két párt feneke- dett egymásra. A gyűlölködés oka egyrészt ízlésbeli: a rokokó csapott össze a barokkal, olaszosság a szélesebb horizontú kozmopo- litizmussal. De tekinthetjük politikainak is: a királyi udvar és a főnemesség pozícióharcának. Any- nyi bizonyos, hogy a Mucius Scaevola a két évtizeden át nem lankadó háborúság első nagy ütközete, amely alaposan megkeserítette a zenetörténet egyik legnagyobb óriásának életét. A bemutató időpontjában Händel már tíz éve él Londonban, színpadi műveivel irányítja az operai életet. 25 évesen éppen e feladatra jelöltetve hagyja el német szülőhazáját és kel át a Csatornán. Néhány operája már szárnyára vette a nevét. E művek kifejezetten olasz, úgynevezett nápolyi stílusban íródtak. A nápolyi opera a XVIII, század elejének legdivatosabb műfaja. Népszerűségét mindenekelőtt édes dallamosságának, könnyen áttekinthető formáinak köszönheti. A nápolyi operában válik el végleg a deklamáció (a recitativo) az áriától. Ez utóbbit most önti háromrészes, a zenés színpadokat szinte napjainkig uraló da capo (visz- szatéréses) formába a műfaj legavatottabb mestere, Alessandro Scarlatti. Ezzel a nagyszabású áriaformával lesz a szólóénekes az előadás legfőbb hatótényezője: a darab jóformán csak ürügy a sokoldalú képzettség, az énekbravúrok csillogtatására. A nápolyi opera annyira a szólóénekesekre épült, hogy még a kettősöket sem szívlelték. A zenei etikett e reguláit Händel szinte mind a negyven egynéhány operájában hűséggel követi. De a gáláns kliséket robosztus barokk szellemiséggel tölti ki. Első londoni operájával történt bemutatkozása ígéretesen sikerült. A Rinaldót három hónap leforgása alatt tizenötször tűzi műsorára a Haymarket, és a következő években a repertoár állandó darabja lesz. Purcell halála óta (1695) nem nyilvánult meg hasonló érdeklődés opera iránt. Igaz, a sikerben oroszlánrésze volt a pompás kiállításnak. A londoniak kedves időtöltése ekkortájt a maszkajáték, az álarcos találka, amelynek keretében a hölgyek és urak pompás-bizarr jelmezekben allegorikus élőképekbe csoportosulnak, ámulatba ejtő gépezetekkel és némi muzsikával növelve a hatást. A Rinaldo mintha e maszkajátékokkal állná a versenyt: Händel nagyszabású áriái fantasztikus látványosságok kíséretében hangzanak el. Tűz- okádó sárkányok vontatják a varázslónő szekerét, pompázó szivárványív feszül a műhullámok verdeste tengerpart fölé, énekes madarak rajai repkednek a papírmasé csalitban. A kritika persze, miközben a zenéről említést sem tesz, fanyalog és ironizál. „Nagy tervek kaptak lábra az opera tökéletesítése terén: javasolták, hogy bontsák le a fal egy részét és lepjék meg a közönséget egy száz lóból álló ménessel, hogy komolyan felmerült a terv, miszerint a New Rivert bevezetik a színházba, hogy szökőkutakhoz és vízesésekhez használhassák fel.” De a közönség csak mégin- kább tódult az operába. A Theseó- nak is, amely hasonló szcenikai megoldásokra épül, olyan érdeklődés jut ki, hogy a Haymarket bérlőjének éredemes a kasszával megszökni. Mr. Heidegger pedig, aki a félmilliós metropolisz szórakoztató iparának császára, átveszi a vállalkozást és a legújabb Handel-operát a legmagasabb költséggel állítja ki. Az Amadigi- ben (1716) kastélyok omlanak ösz- sze a nyílt színen, a hősöknek láng- és víztengeren kell átkelniük. Aztán egyszerre megcsappan az érdeklődés. A Haymarket néhány hónap alatt a tönk szélére jut. Csak találgathatjuk, hogy miért pártolt el a közönség. Lehet a politikai légkör romlásával magyarázni. Egy korabeli krónikás feljegyzi, hogy „nincs operaelőadás: oka a toryk és a pápisták rebelliója. A király és az udvar ilyen zavaros időkben nem jár a tömeg közé”. De ugyanekkor tetőzik a kor hírhedett tőzsdekrach- ja is, a Déltengeri Társaság részvényeinek hirtelen elértéktelenedése miatt. A botrány az operabarátok jórészét koldusbotra juttatja. 1718-ban a Haymarket becsukja kapuit. Heidegger maradék tőkéjét inkább a maszkajátékok és bálok rendezésébe menekíti. Händelt nem töri le az érdektelenség. Zenéje már kétségtelenül jelen van London mindennapi életében. Rendszeresen ad koncerteket, tanít, udvari és egyházi ünnepeken orgonái. És operáinak dallamai is népszerűsödnek: tánczeneként csendülnek fel a bálokon, hallhatók a testőrgárdisták indulójaként, vagy éppen — vilá- giságuk ellenére — templomi korállá, szent énekké folklorizálva. Händel úgy véli, hogy a londoni opera elsősorban a tőkehiány következtében nem tudott dacolni a szűk esztendőkkel. A vállalkozást biztosabb alapokra kell helyezni. A mecénások bíztatására részvénytársaságot alapít Királyi Zeneakadémia néven. A főrészvényes a király, ezer fonttal, de in- nen-onnan ötvenezer font összegű értékpapír lel gazdára. Händel főzeneigazgatóként nagy energiával veti magát a szervezőmunkába. Beutazza Európát, hogy a legjobb énekeseket csalogassa magához. A legnagyobb fogás a kor legismertebb kasztráltja, Senesio, aki mintegy kétezer font fizetésért szegődik a Királyi Zeneakadémiához. Händel fizetése ugyanekkor nyolcszáz font. Heidegger 10
