Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)

1984 / 4. szám

vegetáció alakult ki, lombos és tű­levelű erdőkkel, melyek felnyúlnak egészen a törmelékgyűrű aljáig. A déli, szárazabb oldalon ugyanakkor kisebb erdőfoltokkal tarkított havasi legelőket találunk. Kora hajnalban gyakran láthatjuk, hogy 1800—2000 méter magasságban (vagy mélység­ben) zárt felhőtakaró tölti ki a völ­gyeket. A felkelő nap felülről vilá­gítja meg a felhőket és a szigetsze­rűen kiemelkedő hegycsúcsokat. Ha az emelkedő nap nem tudja felosz­latni a felhőtakarót, tanácsos miha­marabb fedél alá igyekezni, mert köd, eső vagy nyári havazás várha­tó. Szintén kora reggel figyelhet­jük meg a sziklák akrobatáit, a zer- géket, melyek teljes védelmet él­veznek a hegység területén. Az egy­két családból álló csordák lélegzet­elállító mutatványokat végeznek. Megejtő látvány, amikor az anyaállat óvatosan tereli kicsinyeit, szarva fi­nom mozdulataival irányítja a gidá- kat a nyaktörö sziklák között a leg­biztonságosabb helyre. Lakatlan vidék ez. Tavasztól őszig a két ősi hegyi mesterség művelői, a favágók és a hegyipásztorok népe­sítik be a hegyoldalakat. Nagy kin­cse a hegynek a fa, elsősorban a fenyő. A kivágott szálfákat több ki­lométeres csúszdákon engedik le a völgyekbe, ott vagy feldolgozzák kis fűrészüzemekben, vagy összegyűj­tik és elszállítják a papír- és bútor­gyárakba. Nem ritka manapság sem, hogy az ősi módon, a vizen úsztatva szállítják a rönköket. Ahol az erdő elfogy, ott kezdődik a hegyipászto­rok, a Csobáncok birodalma. Az al- havasi, havasi legelők hatalmas juh- nyájaknak kínálnak táplálékot. A pásztorok nyári szálláshelyén, az eszternákban ilyenkor érlelődik az enyhén csípős, zamatos juhsajt. A nyájra a pásztorokkal együtt vigyáz­nak a meghatározhatatlan fajtájú, de igencsak tekintélyt parancsoló kül­lemű juhászkutyák, amelyek nem fogadják szívesen az arra vetődő vándort. A kutyák ereje és vadsága nem véletlen, hisz évszázadokon át válogatták és nevelték arra, hogy a nyájat fenyegető farkasokkal és medvékkel is szembeszálljanak, ha a helyzet úgy kívánja. Amennyire lakatlan a hegy, annyira betelepült a lábánál húzódó folyó­völgy. Északon az Olt mentén, mint a gyöngysor szemei követik egymást a városok, községek. Közülük talán a legismertebb Fogaras városa. Az 1200-as évektől királyi birtok. Lakos­sága, mint e vidéken igen sok más településnek, németajkú szász, aki­ket a tatárjárás után telepítettek az elnéptelenedett területre. A vár a tatárjárás után, a XIV. század elején épült. Mai formáját az erdélyi feje­delemség korában, a XVI. század végén nyerte el. Sokáig a havasal­földi fejedelmek birtoka volt, melyet húbéradományként kaptak a magyar királyoktól. Birtokolta Corvin János, a Majláthok, a Nádasdiak, majd a Báthoriak. A későbbiek során a vár és a hozzá tartozó uradalom a fe­jedelemasszonyok birtokadománya volt. Apafi Mihály, az utolsó erdé­lyi fejedelem kedvenc tartózkodási helye volt, többször tartott itt or­szággyűlést is. Fogaras régi, hírne­ves iskolaváros. Német (szász), ro­mán és magyar iskola egyaránt mű­ködött itt. Gimnáziumában tanított Babits Mihály 1908—1911 között. Érzékletesen írja le a várost a Gó­lyakalifa és a Halálfiai című regé­nyében. E város képviselője volt Mikszáth Kálmán 18 éven át. A sok ősi település között akad új is: Vik­tória város, melyet 1948-ban alapí­tottak. Hatalmas vegyi kombinátja Erdély és egyben Románia egyik leg­nagyobb üzeme. A folyó mentén egymást követik a falvak, köztük Kére, ahol Imre herceg, III. Béla ki­rály fia 1202-ben cisztercita apátsá­got alapított. Sok településnév vise­li az ,,alsó” jelzőt, mert e falvak az Olt mellé települtek, s mindnek van „felsó" párja, amely közvetlenül a hegység lábához települt, általában egy hosszanti völgy kijáratánál. Az Olt Nagytalmács után éles ka­nyarral délnek fordul, áttöri a he­gyeket, megalkotva a Vöröstoronyi szorost. A szép és vadregényes szurdokvölgy ősi közlekedési út­vonal, a középkor során a Kárpáto­kon keresztül vezető egyik legfon­tosabb hadiút volt. Már a rómaiak is őrhelyet tartottak itt fenn, mely­nek maradványait Bojca határában láthatjuk. A völgy falai sok nagy se­reget láttak elvonulni. 1242-ben erre hagyta el az országot a tatárok fő­serege. 1303-ban itt szenvedett ve­reséget Károly Róbert, majd építte­tett várat fia, Nagy Lajos. Itt vonult Nikápoly felé Zsigmond király 1395- ben és itt törtek rá Erdélyre a törö­kök 1442-ben. Egy év múlva az el­vonuló Ali bég csapataira a Hunya­di által vezetett seregek is itt mér­tek megsemmisítő vereséget. A sza­badságharc során Bem erre szorí­totta ki az országból a cári csapa­tokat. ZALAN GYÖRGY 7

Next

/
Thumbnails
Contents