Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 2. szám
1492. január 2-án Granada, a spanyolországi arab uralom utolsó erődje meghódolt a Katolikus Királyok, Kasztíliai Izabella és Aragóniái Ferdinánd csapatai előtt. Hét hónap múlva, 1492. augusztus 3-án Kolumbusz Kristóf vezetése alatt három caravellából álló hajóraj futott ki a délnyugat-spanyolországi Palos kikötőjéből. Az úticél: nyugatnak tartva eljutni a kincses Indiába. A két esemény időbeli sorrendje nem véletlen. A genovai születésű hajós már vagy tíz éve kilincselt botornak tűnő elképzelésével elébb a portugál, majd a visszautasítás után a spanyol udvarban. Az uralkodói jóváhagyást azonban itt is csak az arabok kiűzése, a rekonkviszta győzelmes befejezése fölötti örömmámor hozta meg számára. No meg az, hogy az ellenlábas portugálok már öt évvel korábban, Afrika legdélibb pontján túljutva, behajóztak az Indiai-óceánba. Az Indiába vezető tengeri út elsődleges fontosságú volt az európai kereskedelem számára, mivel a török terjeszkedés megnehezítette, részben elzárta a fűszerek honába vezető szárazföldi utat. A földrészeket átfogó kereskedelmet pedig, jórészt a takarmányhiány miatt, telente az ősszel levágott állatok eltett húsát fogyasztó Európa só és fűszerek iránti igénye éltette. A fűszerek ára viszont a „bizonytalanná váló világpiaci helyzetben” ugrásszerűen emelkedett. Az a mázsányi szegfűszeg, amelyet hátsó-indiai termőhelyein még két dukátért vásárolt fel egy kereskedő, Elő-lndia piacain már ötven dukátért cserélt gazdát, Európa nagyvárosaiban pedig kétszáz dukátot ért. Marco Polo kínai utazása óta az is beleivódott az európai köztudatba, hogy nem csupán a fűszerek, de legfontosabb ellenértékűk, az arany és az ezüst is szinte halmokban hever Ázsia keleti végein. A történelembe később a nagy földrajzi felfedezések néven bekerülő utazásoknak éppen ez, a fűszerek és a nemesércek utáni hajsza volt a fő mozgatórugója. A versengésben a part menti, illetve a földközi-tengeri hajózásban szerzett gyakorlat, valamint országuk kedvező fekvése a portugálok és a spanyolok számára biztosította a vezető helyet. Érdekes, ám ugyanakkor érthető módon a számtalan neves hajósember helyett az utókor azt a férfit ruházta fel a Tengerész névvel, aki a Gibraltári-szoros afrikai partjánál tovább nem jutott hajóval. Henrik portugál királyi herceg tevékenysége nélkül azonban nem íródtak volna tele a hajónaplók oldalai. Tengerész Henrik ugyanis 1421-ben az Európa délnyugati csücskén fekvő Sagres városában tengerészeti iskolát és obszervatóriumot alapitott, s a térképkészítéstől a hajóépítésig terjedően szervezte, irányította az útra kelő expedíciókat. Amelyek, ha egyelőre fűszert és aranyat nem is, de egyre több új, valós ismeretet hoztak magukkal Földünkről. A hajósok híradásai megingatták az ókor óta vallott elképzeléseket. A XIV. század utolsó, a XV. első évtizedeiben készült világtérképeken a kartográfusok ugyan nagyjából helyesen ábrázolták Európa, Elő-Ázsia domborzatát és partvidékét, de a távolabbi területek fehér foltjait már csak képzeletbeli lényekkel tudták benépesíteni. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött, 1375-ből származó Katalán világtérkép például részletes leírást nyújt európai helyekről, szót ejt Norvégia komor, hideg, hegyes tájairól, halászó népéről, a részben befagyó Balti-tengerről, az elbai hajóutakról, de még a Közel-Kelet városairól is. A távolabbi tájak leírásakor már valóság és képzelet fonódik egymásba: „Az Indiai-tengerben 7548 sziget található, amelyek aranyban, ezüstben és drágakőben való gazdagságát felsorolni sem lehet. Két sarenasnak nevezett halfaj él vizében, az egyik félig asszony, félig hal, a másik félig asszony, félig madár”. A térképek legfeltűnőbb „tévedése” az a Ptolemaiosz óta vallott felfogás volt, hogy az Indiai-óceánt a Földközi-tengerhez hasonló, zárt beltengerként ábrázolták, amelyet délről az Afrika keleti és Kina déli partjait összekötő nagy déli földrész ölel körbe. A ptolemaioszi világképnek ezt az állítását a portugálok által indított, Afrika partjai mentén egyre délebbre hatoló, majd a Jóreménység-fokot is megkerülő expedíciók cáfolták meg. Ókori eredetű A Santa Maria mása Barcelonában Részlet a Katalán világtérképből tévhit volt Kolumbusz elképzelésének alapja is. Még Arisztotelész hirdette, hogy Európa nyugati és Ázsia keleti partjai között csak keskeny tenger hullámzik. Eszerint nyugatnak hajózva előbb lehet eljutni Indiába, mint Afrika hosszadalmas megkerülésével, vallotta Kolumbusz. Hogy a valóságban két óceán és egy kontinens terpeszkedik a cél előtt, azt majd csak harminc év múlva tudja meg Európa. Így mikor a három hajó, a Santa Maria, a Nina és a Pinta közül az utóbbi matróza, Rodrigo de Triana 1492. október 11-én megpillantja a szárazföldet, melyet a mai térképek a Bahama-szigetek tagjaként tüntetnek fel, Kolumbusz biztos volt benne, hogy Kelet-Azsiába ért. S bár még három további utat tett a közép-amerikai térségben, ebben a hitben halt meg 1506-ban. Tévedése napjainkig rögzítődött a karibi szigetvilág nevében: Nyugat-lndiai-szigetek. India vagy sem, az újonnan meghódított területek megváltoztatták Spanyolhon életét. A Földközi-tenger vidékéről a kereskedelem központja a Guadalquivir partján fekvő, de tengeri hajókkal is elérhető andalúziai Sevillába tevődött át. A városban 1503-ban alapították a kereskedelmi kamara szerepét betöltő Casa de Contratación királyi intézményét, amely a tengerentúli Új-Spanyolország kincseinek kizárólagos közvetítője lett. Kétszáz éven át ebben a városban kötöttek ki a gyarmatokról érkező hajók, s innen jutottak el a szállítmányok belföldre és Európa többi országa felé. Ide érkeztek az amerikai föld kincsei: a sokáig indián búzának nevezett kukorica, az Andok lejtőin tucatnyi változatban termő burgonya, a sok európai nyelvben mexikói indián neve alapján meghonosodott tómatl, a paradicsom. S jöttek az amerikai föld méhének kincsei: a Kínában, Japánban megtalálni vágyott ezüst és arany. Egyes számítások szerint 1503 és 1660 között 185 000 kg aranyat és 16 millió kg ezüstöt raktak partra a Sevillában horgonyt vető hajókról. A fűszerek és kincsek nyomába szegődő hajósok utazásai nyomán megnőtt, kitágult az ismert Föld területe. Amikor az öt hajóval útra kelő, az utazás során életét vesztett Magellán (Magalhaes) nevével jelzett expedíció egyetlen megmaradt háromárbocosa, a Victoria 1522-ben kikötött Sevillában, bebizonyosodott, hogy a Föld jóval nagyobb, mint korábban hitték, de az is, hogy a középkori elképzelésekkel szemben gömb alakú, körüljárható. Többnyire ismertté vált a tengerpartok futása is. A korábbi térképek fantázia szülte tengeri szörnyei is visszahúzódásra kényszerültek. Igaz, volt még hová. Afrika belseje, az egyre kisebbedé, majd a mai Ausztráliává zsugorodó ismeretlen déli földrész még hosszú ideig „menedéket" nyújtott számukra. A felfedezések élményei, eredményei bőséges irodalomban rögződtek. Ha az utazásokban részt vevő hódítók, szerencsevadászok indítékaira gondolunk, nem csodálhatjuk, hogy az útleírások földrajzi jellegű megfigyelések helyett főleg a furcsaságokat, az egzotikus élményeket rögzítik. A tudományosnak szánt publikációk, az úgynevezett kozmográfiák pedig mintha azonnal a névmutatóval kezdődnének. Az Európán kivül talán sosem járt összeállítóik szinte csak gyér eseménysorral kiegészített helyrajzi névlistát sorolnak fel. A legnagyobb fejlődést a nagy földrajzi felfedezések korában a térképészet éri meg. Egyre pontosabb, részletesebb térképek készülnek. A flamand Gerhardus Mercator, több új vetület szerkesztője, 1595-ben először írja térképgyűjtemény fölé az Atlas cimet. A kartográfia központja ekkor már holland földön van. Hiába jártak portugálok és spanyolok az első expedíciók élén, hiába özönlött tengernyi kincs spanyol földre, a XVII. század elején már úgy tartották: „Spanyolország egy szájhoz hasonlít, amely beveszi az élelmet, összeapritja, de rögtön tovább is adja a többi szervnek, s neki csak a futó iz marad meg”. A vakmerő hajósok és katonák helyén a világtengereken a polgári erényekkel felvértezett holland és angol kereskedők jelentek meg. A fejlődő térképészet már az ő céljaikat szolgálta. Mint ahogy azok az utazások is, amelyeknek a XVIII—XIX. század során a Föld második, már elmélyültebb összefüggéseket is feltáró felfedezései köszönhetők. NEMERKÉNYI ANTAL 29
